A gyerek azért különleges, mert nem tud más lenni

Már nagyon szerettelek volna látni benneteket, az idősebb korosztályt éppúgy, mint benneteket. Szerettem volna látni az iskolát, szerettem volna látni a Kossuth utcát, Debrecent. Szünet nélküli vágy van bennem arra, ahol felnőttem, és ahová nem tudok soha többet visszatérni, csak mindig percekre. Ilyen kicsiny órákra, amit közöttetek tudok tölteni, hogy megköszönjem azt, hogy egyáltalán foglalkoztatok velem. Megköszönjem az iskolátoknak, elsősorban az igazgató úrnak. Ez olyan váratlan öröm. Nagyon örülök, hogy sokakat látok közületek, nem gyereket. Nem állítom azt, hogy gyerekeknek írok, de a gyerekek is megértik azt, amit én üzenek. Ha az idősebb korosztály felvállalja, megköszönöm nekik. Nekem is van felvállalnivalóm a saját könyveimhez. Ami a gyerekeket illeti, az megint egy másfajta kategória. A gyerekek a jövő, az a jövő, amelyik a ti jövőtök és az ő jövőjük. Az ő jövőjük még olyan bizonytalan és olyan gyöngéd…

Most egy kicsit aggodalmak között jöttem vissza Magyarországra, mert nem tudtam pontosan, hogy a politika mit üzen. Én szoktam tudni, hogy a politika mit üzen, de ez egy elég félelmes hét volt, ami előttem állt. Azon gondolkoztam, hogy hogy lesz ez tovább? Aztán megnyugodtam, mert Istennek van egy külön olyan szakasza az életében, fenn az örökkévalóságban, amire azt mondjuk, hogy Magyarország. És Magyarországot miért hagyná el, ha eddig nem hagyta, sose hagyta el. Időnként adott egy figyelmeztető jelzést, hogy tisztességesen viselkedjünk. Ha tudtunk, akkor megtettük, ha nem tudtunk, akkor nem tettük meg. Hisz ti legalább olyan jól tudjátok, gyerekek, ott hátul, mit mesélek nektek, mint mi, hisz a szüleitek elmondták nektek, és a szülők összes aggodalma rátok zúdul, szerencsétlenekre, akiknek vállalni kell a szülők jókedvét és a szülők katasztrofális hangulatát. Ezt is ismerem, így is volt ez mindig.

Nagyon régen voltam gyerek, és másfajta gyerek voltam, mint ti. De azért olyan gyerek voltam lényegében, mint amilyenek ti vagytok. Nagyon hálás vagyok, és nagyon büszkének érzem magam, hogy benneteket láthatlak. És az, amit én üzenek, nem a felnőtteknek szól, mert a felnőttek vagy elhiszik, vagy nem. Én nektek üzenek a magam csendes szavával. S meg vagyok róla győződve, hogy mi megértettük annak idején a legválogatottabb írókat, ugyanígy ti is megértitek azt, hogy én mit akarok nektek mondani ezzel a regénnyel vagy akármelyik regénnyel. És amikor én visszajövök hozzátok, és úgy beszélek veletek, mint a felnőttekkel, akkor tudjátok, hogy ennél nagyobb megbecsülést nem tudok nektek adni, mert én tudom, milyen gyereknek lenni.

És a gyereket tisztelni kell, különben a gyerek nem tisztel senkit. A tiszteletet elsősorban abból tanulja meg, ha mi tiszteljük őt, a maga gyerek voltát, a gyermek ötleteit.

Mit gondoltok, hogy én mitől lettem az, ami? Felálltam az egyik órán, és azt mondtam, hogy nekem nem tetszik az, amit az írónő írt, én átírnám. És az én tanító nénim azt mondta, hogy írd át, gyermekem, ha te jobban tudod, majd összehasonlítjuk a kettőt. Nem azt mondta, hogy Szabó menjen ki az osztályból, Szabó tiszteletlensége most már eléri a maximális határt. Ő azt mondta, hogy próbáld meg. Meg is írtam – már nagyon öreg volt és alig élt, de nagyon örült neki, és én is örültem.

A gyerek nem felejt. Ti is úgy lépjetek minden lépésetekbe (most a tanári karnak mondom), hogy a gyerek nem felejt, se jót, se rosszat.

Nagyon nehéz és súlyos szavakat mondtam, de szükségetek van rá. Hisz abban az iskolában beszélek, ahol én sokkal nagyobb, még ennél is sokkal súlyosabb kijelentéseket tettem. Számolva azzal, hogy megkérnek szépen, hogy másutt folytassam tanulmányaimat. Aztán másképpen alakult. Mert a végső pont, megint csak ne felejtsétek el, felekezeti iskola, nektek ezt tudnotok kell, hogy Isten kegyelméből vagyunk, és ha Isten nem akarja, akkor nem történik meg, és ha Isten akarja, akkor is megtörténik, ha az egész világ indulata van rajta. És énnekem az egész világ indulata volt, mert egy állandóan beszélő gyerek voltam, aki mindenbe beleszólt és mindent ki akart javítani. Csak Isten azt mondta, hogy hagyjátok beszélni. Én értem, hogy mit üzen. Nyílván csak ő érthette, mert nagyon sokat büntettek gyermekkoromban. Mégiscsak itt vagyok. És hozzátok beszélek, és benneteket iparkodlak olyan határig elrontani, hogy értsétek meg már, hogy van egy iskola. És az iskola csak úgy viselkedhetik, ahogy egy iskolának kell. Az igazgató úr csak azt mondhatja, amit mondhatott, máshogy nem mondhatja. És aztán ott vagytok ti. Attól függ, hogy ebből mennyit visztek magatokkal, mennyit tanultok, és hogy mennyit segíttek annak a boldogtalan igazgatónak, akinek itt kell lennie, és felelnie kell. Mennyi öröm, hogy éjjel-nappal itt kell lenni, és mindig valami olyat tudtok mondani, amire lehetetlenség válaszolni. Az más kérdés, hogy én annyira szemtelen gyerek voltam, hogy mindenre válaszoltam.

Ne legyetek szemtelenek, az nem vezet jóra. Én nem azért vagyok itt ebben a pillanatban, és szólok hozzátok, mert hogy én modortalan voltam, vagy tiszteletlen voltam. Nem. Az is voltam, csak azt nem vették észre. Más módon voltam. Kétségbe vontam azt, hogy mindentudók és mindenhatók. Hogy tudtak volna mindent – még én sem tudtam mindent. Pedig magamról azt tételeztem fel, hogy én aztán mindent tudok.

Hány esztendőnek kellett eltelnie, ameddig rájöttem arra, hogy mi az, amit tudok. Tudok például gyerekekkel beszélgetni. El tudom érni azt, hogy néma csendben hallgat, és aztán felel nekem. Nagyon sok mindent tudtam, amit nem tudtam magamról. Amit mégis tudtam magamról: azt tudtam, hogy egyet kell megkövetelnem minden valamikori kollegámtól, ha valóban tanár lesz belőle, azt, hogy tiszteljék a gyerekeket. A gyerek a maga kicsiny életében ugyanolyan felnőtt, mint amilyen felnőtt a maga nagy életében. És, ha nem mentek utána és nem osztjátok meg az örömét, a lelkesedését, ha nem szeretitek a kedves olvasmányait, ha nem szeretitek a kedvenc filmjét, ha mindenféle olyan dolgot tiltatok el, ami a gyereknek örömöt okoz, akkor nagyon keserves tanári életetek lesz. Lesz tanári életetek. Hogyne! Erőszakkal mindent meg tudtok csinálni. Ti vagytok itt, ahol én most állok, de a gyerek meg ott van, ahol most ül. A gyerek nagyon sokáig fog ülni, és egyszer feláll, és mondjuk lesz belőle miniszter. És akkor mit csináltok? Hogy fog felelni a kérdéseitekre, ha ő végrehajtott mindent pontosan? Ugye, hogy nem tudtok válaszolni? Én már tudok erre válaszolni, mert én voltam, aki a minisztert megkérdeztem, és nekem felelt a miniszter. Nem nagyon lepte meg, tudomásul vette, hogy más vagyok, mint más gyerek. Úgyhogy büntetés nem volt. Dicséret volt, és elismerés. Erre készüljetek fel. Hogyha mertek valamit, ami teljesen más, mint az iskola rendtartása, nem bizonyos, hogy baj lesz belőle. Nem. Lehet, hogy lesz olyan, akinek éppen rossz kedve van, vagy elrontották valamivel a kedvét, azért ti csak higgyetek abban, hogy a ti őszinte szavatokra lesz valamifajta válasz. Megoldás mindenképpen. Hogy a tanítás úgy folyjék, hogy ne kapcsolódjatok be, és ne kapjatok valamifajta intézkedést arra, amire kértek. Meglesz ez a maga módján. És a maga csöndes módján csodát se várjatok tőlük. Őket köti a rendtartás. Nagy szó. Nagy r-rel. A rendtartást követni kell addig a határig, amíg képesek vagytok rá. Nem mindig vagyunk rá képesek, én sem voltam rá képes mindig, mégis itt vagyok, Isten tudja még meddig.

Azt mondom nektek, hogy legyetek bátrak. Akkor is legyetek bátrak, ha minden külső körülmény ellene van minden lehetőségnek. Maradjatok bátrak. A jövő benneteket fog igazolni. Nem vagyok jós, Isten őrizz. De én nagyon sok mindent meg szoktam érezni. A jövő nektek dolgozik. Ti lesztek a jövő alapja, minden területnek az alapja, ellátói és munkatársai. Előttetek nyílik ki az a bizonyos titokzatos kapu, ami másnak nem nyílik ki. Isten segítsen ebben benneteket. És ne felejtsétek el a jó Istent, mert Isten nem felejt el titeket, Isten van, és Isten segít. Ne gondoljátok, hogy Isten segítsége nélkül én most itt lennék, és benneteket riogatnálak!

Szeretném, ha boldog lenne a fiatalságotok, szeretném, ha nem keserítene el sok minden, ami elkeserít benneteket. Szeretném, ha megértenétek, hogy mindaz, ami ebben az iskolában történik, azt nem kerülheti ki a nevelőtök. Egyik sem. Mind a kettőnek a rendtartáshoz kell magát tartania. És meg kell valósítani azt, hogy ez egy mindenben a legcsodálatosabb iskola legyen.

Sose felejtsétek el, én sem felejtettem el soha, hogy innen is lehet valahova eljutni. Nem az a lényeg, hogy az ember jó tanuló, az embert érdekli a világon nagyon sok minden. Engem is érdekelt. De nem emiatt lettem az, aki lettem, hanem azért, mert Isten adott nekem valamit pluszba. És én észrevettem, hogy Isten mit ad, és a tanáraim is észrevették.

A hajdani kollegáknak mondtam, hogy vegyétek észre, ha egy gyerek különleges, mert a gyerek nem azért különleges, mert különb akar lenni. A gyerek azért különleges, mert nem tud más lenni. Mondtam én olyat a saját tanáraimnak, hogy azt hittem, mentő viszi el őket lepedőben. És mégsem történt semmi, mert értettek. Értették, hogy a Szabó az egy másfajta gyerek. Valószínűleg máshol is fogja végezni. És máshol is végeztem. Bár még nem egészen végeztem, Isten tudja, hogy hogy is fogom végezni. De momentán itt vagyok, és próbálok nektek eligazítást adni. Hogy segítsek nektek, hogy megértessem, hogy ami bennetek idegen és ellenállást mutat, életkorotokkal járó természetes reakció.

Nagyon szeretek itt lenni közöttetek, a haragotokkal, a csalódásaitokkal, a vágyaitok között. Nagyon boldog vagyok, hogy ismét itt vagyok. Ide a temetőből jöttem, mert a szülőkkel volt tennivalóm. Először a szüleimnek szoktam megköszönni, hogy felneveltek, és volt hozzám türelmük. Elég jók voltak ahhoz, hogy lenyelték, amikor én voltam igazságtalan és dühös hozzájuk. Hányszor voltam dühös és igazságtalan? Nagyon sokszor.

Most itt vagyok, és látlak benneteket. Elsősorban hozzátok beszélek, akik ott hátul ültök. Még előttetek az élet, hát Isten segítsen benneteket! De nektek is segíteni kell Istennek, mert Isten nem bírja egyedül. Kell, hogy segítsetek neki, mert mindent ő sem tud elintézni. Nálam sem mindent intézett. Nálam neki nem kellet tanulni, mert úgy tanultam, hisz muszáj volt tanulni. Éjjel-nappal tanultam, különben nem lehettem volna tandíjmentes. Márpedig arra nagy szükségem volt, hogy tandíjmentes is legyek.

Kívánok nektek nagyon szép jövőt. Olyan szép jövendőt, ami teli van nehézséggel. Különben nem szép az a jövendő. Ha nincs benne nehézség, akkor mit akartok. Ki ellen harcoltok, és mit próbáltok legyőzni? Most engem, lehet, hogy soha többet az életben nem fogtok látni. Adok nektek valami tanácsot. Soha ne legyetek annyira szomorúak, hogy azt érezzétek, vége van a világnak. A világnak soha nincs vége. A világ Isten kegyelméből folytatódik, még abban a pillanatban is, amikor ti azt érzitek, hogy nagyon nehéz, nagyon keserves, megoldhatatlan. És aztán három-négy nap elmúlik, és az egész ködbe vész itt, ahogyan a balladák szoktak ködbe vészni. Nem. Még az életnek az elején jártok, bármi történhetik. Bármi.

Mielőtt én ide jöttem, nem tudom nektek megmondani, hány tanítványomnak a levele várt a Parlamentben engem. Mindegyik megtalálta a helyét, van, aki egyetemi tanár, van, aki államtitkár, van, aki köztisztviselő, de mindegyik megtalálta a helyét. Meg fogjátok ti is találni a helyeteket. Az Isten szerelmére, nehogy azt higgyétek, hogy valaki meg fogja találni a helyeteket. Isten az egyedüli barátotok, aki segít nektek abban, hogy elérjétek azt, amit ti még meg sem mertek fogalmazni. Honnan tudnátok, hogy mit hoz a jövő? Hány nagy pozíciót, hány nagy pillanatot, és hány keserveset? Én se tudtam, de később megtanultam.

Most már nagyon régóta beszélek hozzátok, és részint úgyis ismertek, és részint úgyis tudjátok, hogy mit akartam mondani. Gyerekeim, legyetek szorgalmasak, mert aki nem szorgalmas, lemarad. Aki lemarad, az bizony lemarad. Legyetek szorgalmasak, mert az a jövő útja, és Magyarországnak csak az segít, ha szorgalmas emberek tolják előre a szekerét. Aki nem tanul, az szomorúan fogja tapasztalni, hogy valami kimaradt az életéből.

Otthon is tisztességesek legyetek, mert amennyi gondja anyátoknak és apátoknak van, azt felszámolni nem tudja. Ahány könnycseppet az anyátok elsír miattatok, azt sem tudja megszámolni. Higygyétek el, hogy nem vagytok könynyen nevelhető nemzedék, hála Istennek. Ilyenek maradjatok azzal a kellő tisztelettel, amivel tartoztok azokhoz, akiknek mindennap meg kell, hogy harcolják a maguk keserves harcát a mindennapi kenyérért, az emberi tisztességért és a politikai biztonságért. Hogy gondoljátok, hogy lehet a felnőttek munkája nélkül? Isten adjon nektek ehhez sok erőt, Isten adjon nektek ehhez nagyon jó kedvet, hogy ne sírva csináljátok, ne azt érezze a felnőtt ember, hogy ez nektek könnyekbe kerül, hanem hogy csak úgy teszitek.

Isten segítsen mindannyiótokat arra az útra, ahova Ő szánt benneteket. És vigyétek magatokkal az én szeretetemet, amely akkor is megmarad, ha már a Köztemetőből sugárzik felétek. Nagyon-nagyon szerettem ezt az iskolát. Nagyon hálás vagyok. E nélkül az iskola nélkül nem mondanám most ezt a beszédet. Megtanítottak csöndesnek lenni akkor, amikor csöndben kellett lenni. Megtanítottak kiáltani, amikor kiáltani kellett. Megtanítottak arra az emberségre, hogy észrevegyem minden emberben azt a másik embert, aki én is lehetnék, ha Isten nem adott volna nekem valamivel többet.

Isten hozott Benneteket. Isten veletek. Gondoljatok rám néha, gondoljatok rám szeretettel néha. Köszönöm.

(Szabó Magda [1917. október 5. – 2007. november 19.] szavai, melyeket 2007. október 4-én a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumban intézett hallgatóságához – szerkesztetlen leirat. A közlésért külön köszönet Korsós Bálintnak, a gimnázium igazgatójának és Hajtman Bélának, a Pedagógusfórum főszerkesztőjének)