A folyamatosan jobbat akarás kézzelfogható eszköze

SIMOVICS (SIMÓ) BÉLA

Terjedelmében és tartalmában is igencsak exkluzív, több mint hatvanoldalas összeállítást közöl a Kalligram júliusi–augusztusi száma 1968 kapcsán. A negyven évvel ezelőtti, prágai tavasznak nevezett események felelevenítése ebben a minden tekintetben kiemelkedő összeállításban Ludvík Vaculík Kétezer szó (a munkásokhoz, földművesekhez, hivatalnokokhoz, tudósokhoz, művészekhez és mindenkihez) című felhívásának szövegével kezdődik, ez az a dokumentum, melyre évtizedeken át nagyon sokan hivatkoztak (kárhoztatva szövegét és szerzőjét), holott nem is olvasták. Milan Kundera Cseh sors című esszéje (ugyancsak G. Kovács László fordításában és jegyzeteivel) szintén telitalálat: nemcsak a Vaculík-közlés melletti jelentősége okán, hanem mert időben és vizsgálata tárgyában továbblép annál. „A közvélekedéssel ellentétben bátorkodom azt mondani, hogy a csehszlovák ősz jelentősége talán még a csehszlovák tavasz jelentőségén is túlnő” – mondja egyebek közt. Harmadikként ebben a blokkban Václav Havel Cseh sors? című esszéje szerepel; ez az említett Kundera-szöveg kritikus továbbgondolásaként olvastatja magát (Beke Márton fordításában). S vissza Kunderához: Radikalizmus és exhibicionizmus című írása a Havel-kritikával száll vitába, a helyzet (itt nagyjából 1968–69 fordulójának idejét értve) reménytelenségéről, a reménytelenség fokáról, mértékéről. Karel Kosík is Havellel polemizál A szavak súlya című írásában. „Az a társadalom, mely a »csehszlovák tavasznak« köszönhetően ölthetett volna formát, nem arra volt hivatott és nem is érte volna be azzal, hogy csak »normálisan és egészségesen működő társadalmi organizmus« legyen, mert igazi, a kapitalizmust és a sztálinizmust is tagadó társadalommá akart válni” – írja. A Kundera–Havel polémiához Rudolf Chmel fűz kommentárt (Giccs és oligarchia), egykori állásfoglalását is kommentálva. Osvald Machatkának a Nagy Imre és társai kivégzését elítélő ’68-as írása (Még egy évforduló címmel) újabb fontos dokumentuma a kor közép-európai demokratikus törekvéseit tisztán látó történészi-publicisztikai közírásnak. Ez a szöveg egyben tágabb összefüggéseibe helyezi nemcsak ’68-at, hanem az 1968-as cseh történet- és újságírás megítélését is. Az összeállítást András Sándor nagyon fontos, 1956–1968–2008 című (Az 1956-os magyar forradalom és a nyugati gondolkodók alcímű) tanulmánya zárja. A Művészet és Gondolat fejléce alatt megjelenő Kalligram ebben az összevont nyári számában olyan ’68-as összeállítást talált ki és valósított meg, mely azokat is meglepheti, akik tudatában vannak a folyóirat és a kiadó átgondolt tevékenységének. Ha igaz, hogy az emlékezet folyton-folyvást átírja meglevő tudásunkat, alakítja hagyományfelfogásunkat, önmagunk demokrata voltáról alkotott képünket, márpedig ezt szeretnénk hinni, akkor a Kalligram 1968-ra emlékező száma erre mindenekfölött alkalmas médium. S nem mellesleg a folyamatosan jobbat akarás (lásd ehhez András Sándor szövegét, különösen a lelkesedésről) kézzelfogható eszköze is.

Egészen röviden a százhatvannégy oldal szépirodalmából is némi ízelítő. Bármily meglepő: ennek egy része is szervesen kötődik ’68-hoz. Elsőként Pasolini egy 1968-ban publikált verse Rudi Dutschkéról, a németországi baloldali diákmozgalmak vezetőjéről (Csehy Zoltán fordításában). Majd egy regényrészlet, Kőrösi Zoltáné: „…nem is ismertem őket, ezért nem azt írom le, hogy milyen a nagyapám, hanem azt, hogy milyennek szeretném, ha lenne, milyennek képzelem őt, írta Apa, azt szeretném, ha okos és igazságos volna, olyan, aki az emberekért dolgozik, és ahogy ezt mondom, erről Kádár János jut az eszembe, mert ő ilyen, írta Apa…” Pályi András A szellem javai című esszéje a maga személyes (testi és szellemi) ’68-áról szól, a szellem trónfosztásáról, megtorpanásról, mozgáskényszerről. Szerbhorváth György esszéje (Az utolsó hatvannyolcas) meg – mintha véletlenül – mind az összes előtte járót összefogja: nagybátyástól, apástól, Rudi Dutschkéstól, a SZISZ-es bazénépítéstől kezdve Gyuriig, aki nem vesz részt semmiben. („Ezért igazi hatvannyolcas ő.”)

A nem akármilyen világirodalmi csarnok (Pessoa, Ingeborg Bachmann, Jurij Hudolin, Primož Čučnik) mellett többek (nagyon sokak) között részlet Péterfy Gergely Halál Budán című regényéből, négy Lanckor Gábor-vers… Kiváló szövegek. És hátborzongató, ahogy Polgár Anikó verseiben elhallgatódik a lényeges, s helyette a látványos jut eszelősen szóhoz (Klütaimnésztra panasza I. és II.). Kiss Tibor Noé technikás prózáját ajánlom még (Inkognitó; regényrészlet): „Gyereknek színleltem magam, miközben valójában még gyerek voltam.”

A hátsó traktusban erős kritikai rovat. S még volna mit, bőven, „De elég is ennyi ebből a történetből.” (részlet a Pasolini-versből; 121. oldal).