A főellenség

Anti mosolygós, kedves fiatalember volt, ügyelt rá, hogy mindig laza és vagány legyen, amilyennek egy fiatal felnőttnek, aki szeret élni és szereti az embereket, lennie kell. Anti szerette volna szeretni az életet és az embereket, viccelődött, amennyit csak bírt, de tudott hallgatni is, mikor úgy ítélte meg, hallgatnia kell. Szerette önmagát, de nem esett túlzásokba, nem volt idegen tőle az önkritika, és ismerte az önirónia trükkjeit. Igyekezett közeledni az emberekhez, barátokat szerezni és nőknél bevágódni, s kísérletei általában sikeresen indultak, aztán egy bizonyos ponton, mindig ugyanott, zátonyra futottak. Pedig mindent megtett, hogy menőn laza legyen, például soha nem mutatkozott be Antalként, az Antalt túl mesterkéltnek, hivatalosnak, fásultnak találta, mindenki, összes ismerőse Antiként ismerte, s ha valaki így nevezte volna ismerősei előtt: Antal, kétségkívül nem tudták volna, kire gondol. Anti, a laza fiatal felnőtt azonban minduntalan csődöt mondott a társaságban; egy ideig jópofiztak vele, bírták, csípték, már-már befogadták, aztán egyszer csak, mikor igazán közel kerülhetett volna bárkihez is, elzárkóztak tőle. Ezért aztán örökös egyedüllétre ítéltetett, s egyre közelebb került hozzá, hogy beleunjon ismétlődő kudarcaiba. Egy tömjénszagú vasárnapon, a templomban döbbent rá a keserű igazságra. Az öreg, szikár, szikrázó szemű pap dörgedelmes prédikációját hallgatta, megsunyva egy hátsó padban, két oldalról savanyú szagú öregasszonyok fogták közre, s miközben tisztességes keresztény lélekvizsgálatba merült, egyszer csak azt kellett hallania, hogy a félelmetes igéket sistergő plébános őt szólítja, igen, éppen őt: szép barokkosan vezette fel mondandóját, arra buzdította a híveket, védekezzenek a feneketlen sötétség rémséges bugyrából feltörő istenkáromlás ellen, a csikorgató pusztulásba döntő kísértő ellen, akinek neve nem más, mint: ANTI… S a mi Antink összerezzent, csaknem megállt a szíve, belenézett a pap lángoló szemébe, s egészen úgy tűnt neki, mindenki őt bámulja már a templomban, minden tisztességes keresztény felebarátja szívében forró tűz gyúlt, s már készülődnek is, hogy meglincsel?jék… Szíve őrült zakatolásától alig hallotta, hogy a pap egy lélegzetvételnyi hatásszünet után hozzáteszi: KRISZTUS, majd még egyszer elismétli: az ANTIKRISZTUS. Anti verejtékben úszva, remegve rontott át a savanyú öregasszonyok hadán, ki a templomból, ki a friss levegőre. Anti… Anti… Antikrisztus… S ahogy órákon keresztül az utcán kóválygott, nehéz fejjel, lázasan, felrémlett benne, mi is a baj, mi teszi pokollá az életét, neki, aki egész életében példamutató tisztességben élt, és soha semmilyen törvényt meg nem szegett. A latin közhelygyárosoknak megint igazuk volt, nomen est omen, neki is a neve tehet mindenről, Anti – Ellen, ő minden Ellenzéke, az általános Ellenség, aki mindig a másik oldalon áll. Anti: a plusznak mínusz, a mínusznak plusz. Persze nem tehetett semmiről, de jól tudta, hogy ez cseppet sem számít. Attól a naptól fogva gyanakvó lett, eltűnt arcáról a mosoly, nem élcelődött többé senkivel, szigorú távolságtartásra rendezkedett be, figyelte az embereket, figyelte a reakciójukat, hogyan változik el az arcuk, mikor bemutatkozik: Anti vagyok. S nem kellett csalódnia: ilyenkor mindenki törvényszerűen elhúzta a száját, kínos csend, kellemetlen, bágyadt kézfogás, aztán, amint lehetett, menekülőre vették. Távozz tőlem, sátán, gondolták. Anti egy darabig bírta, aztán kiborult, és két napig zokogott a lakásába zárkózva. A könnyeivel küszködve adta elő kérését a hivatalban is, nevet akar változtatni, nevet kell változtatnia, mert képtelen így élni tovább. Hogy hívják, kérdezte a majomarcú hivatalnok, s mikor meghallotta a nevet, lesütötte nagy, sötét szemét. Anti remegve várta a válaszát, de a hivatalnok gyorsan elküldte a fenébe, a törvényre hivatkozott, ami nem játék, neki nincs ideje ilyen marhaságokkal szórakozni. Anti ellenségesen pillantott rá, majd dacosan szipogva rohant ki a hivatalból. Rendben, határozta el, hát legyen, és attól fogva Anti nem volt többé tisztességes ember.