A festészet éjszakai oldala

Honnan jött ide, s hová megy innen tovább a vándor, aki Caspar David Friedrich festményén (Vándor a ködtenger fölött) egy szikla csúcsára fölkapaszkodva most éppen áll, mozdulatlanul, sziklaszerűen, mintha maga is kővé vált volna, s mereven nézi a lábánál elterülő ködtengert? Külseje nem hagy kétséget afelől, hogy nem idevalósi... — olvassuk a Friedrich-portré függelékének legelején, s benne vagyunk a problematika kellős közepében. Vándor, ködtenger, szikla, nem idevalósi... Földényi F. László három tanulmányát jelentette meg pompás kötetben (A festészet éjszakai oldala) a Kalligram. De kicsoda Friedrich, s kicsoda Földényi? Ami ez utóbbit illeti, úgy is mondhatnánk, hogy régi ismerősünk már nekünk. Már-már kultikusnak mondható Melankólia című kötetét több ízben is kiadta már ugyancsak a Kalligram.

„Nem tudom, milyennek lát a világ; én azonban csupán olyannak látom magam, mint egy kisfiút, aki a tengerparton játszadozik, s örül, ha olykor rábukkan egy simára koptatott kavicsra vagy egy szebb kagylóra, miközben az igazság hatalmas óceánja ott terült el előtte, fölfedezetlenül.” „Blake nem ismerhette e sorokat — teszi hozzá Földényi —, melyeket Isaac Newton öregkorában vetett papírra. A Newton című színes nyomata azonban olyan, mintha ezt a tapasztalatokban megöregedett Newtont ábrázolná — de fiatalon.” S pár mondattal arrébb: „Próféciáiban és költeményeiben Blake nem győzte ismételni, hogy Newton az újkor egyik legkártékonyabb szelleme, s helyét Francis Bacon és John Locke mellett jelölte ki. Ábrázolni azonban egyetlenegyszer ábrázolta csupán.”

És kicsoda Blake? — kérdezhetjük tovább a még meg se válaszolt Kicsoda Friedrich? kérdés mellé. Mert a Földényi-kötet három protagonistája közül csupán egy, a középső esszé hőse, Goya az ismerős az úgy-ahogy a festészet nagyjai iránt csak érintőlegesen érdeklődők előtt is. Miért választotta hát egy mai magyar esztéta épp ezt a három festőt, a romantika főszereplőit épp most, a vérengző antiromantika korában? Éppen itt a paradoxon. Vagy talán mégsem? Most, amikor e sorokat írom, ismétlik a szlovák televízióban a Festőóriások című BBC-sorozat Friedrich-portréját, ahogy előbb már a Blake-portrét is közvetítették, s a jövő hétre ígérik a Goya-portrét. És e sorozat kommentátorai ugyanazt sugallják, amit Földényi is, azt, hogy a romantika korántsem halott, legföljebb egy másik oldala (ahogy Földényi írja: az éjszakai oldala) az időszerűbb. S hogy ez valóban így van, nemcsak e három portré bizonyítja, hanem az egész újabb (posztmodern?, neoavantgárd?) esztétika. Az a jobb híján XX. századi (századvégi?) esztétikának-poétikának nevezhető valami, amely a nagy romantikusok, Byron, Hugo, Dumas, Scott helyett a korai vagy preromantikának olyan protagonistáira helyezi a hangsúlyt, mint amilyenek éppen a Földényi kiemelte festők voltak, vagy még inkább az olyan írók, mint Kleist, Novalis s mindenekelőtt a Heidegger imádta Hölderlin.

Nem lehet az igényünk, hogy ezt a sok száz oldalas könyvet három gépelt oldalon elemezzük; a legjobb szolgálatot azzal tehetjük egy ilyen kiadványnak, ha megidézzük néhány jellemző gondolatát, vagyis visszatérek az általam eddig is kedvelt montázsformához. Földényinek az ilyen gondolataihoz például: „Goya tudott egyet s mást az állatokról. Tudása annyira mély volt, hogy nemcsak megfestette őket, hanem időnként az ő szemükkel is festett. Az állatok szemével is tudta látni az állatokat. És persze az embereket is” — olvashatjuk a Goya-tanulmány függelékében (Goya kutyája), melynek jellemző mottója: „Ez akkor volt, amikor az állatok még emberek voltak.” Ugyanebben később azt is olvashatjuk, hogy „Goya kutyájában a »condition humaine« annyira összesűrűsödött, hogy egy állat alakját öltötte magára.” Mert: „Ha az emberből kivonjuk azt, ami benne társadalmilag, kulturálisan meghatározott, ha lehántjuk róla azokat a rétegeket, amelyek befedik, és amelyek révén a világgal érintkezik (...) Állattá válik.”

Goya, mint említettem, a legismertebb a három géniusz közül, Friedrich a legkevésbé ismert. Számomra, őszintén szólva, Blake portréja a legérdekesebb, hisz ő nemcsak képzőművész elsősorban, hanem költő is. Bizonyos mértékben azt is mondhatnám, hogy az első modern költő. Kronológiailag is, hisz 1757-ben született, előbb, mint Schiller, meg privát szubjektív élményem szerint is, hisz Versek és próféciák című kötete magyarul 1959-ben jelent meg, s Baudelaire meg Rimbaud-élményemmel együtt taglózott le olyan szövegeivel, mint a Jeruzsálem vagy a Menny és pokol házassága. S most Földényi közvetítésével letaglózott mint képzőművész is — nem festőt mondok, mert elsősorban metszetei az igazán izgalmasak. Az sem véletlen, hogy Blake portréját Földényi éppen egy Blake-verssel kezdi: „Most nékem négyes látomás ragyog, / Négyes látomás részese vagyok, / Négyes a látás gyönyöröm mélyén, / És hármas szelid Beulah éjén, / A kettős Állandó. Egyszeres látástól, / S Newton álmától [Dream] tartson Isten távol.”

Cselényi László