A bőrtáskás bölcs ember esete a tévével

Első blikkre nehéz közös vonást felfedezni e két íróban, ám azt hallottam, összeszokott párost alkotnak. Hát, kíváncsi vagyok. Nem árulom el, melyikük áll közelebb a szívemhez, egyrészt neveletlenség lenne, másrészt feltételezem, hogy a kedves olvasót hidegen hagyják személyes vallomásaim. Legyen elég annyi, hogy egyiküktől minden fellelhetőt elolvastam, sőt második kötete egész akkori „alkotói korszakomra” nagy hatással volt. (Vékony könyvecske, és a címében a „könyv” szó is szerepel.)

Inkább az elektronikus médiának, közelebbről a televíziónak az irodalomra gyakorolt hatásáról szólnék. Tíz átlagemberből kilenc (esetleg tíz) ugyanis nem hallott még Németh Gáborról, Vámos Miklóst viszont azok is felismerik az utcán, akik csak a sportrovatot olvassák el az újságban. A kortárs kultúra iránt érdeklődők pedig egészen biztosan olvastak is tőle egyet s mást. De vajon hányan vásárolnának Vámos-könyveket, ha az írót nem ismernék a képernyőről? Ha mondjuk másnak jutott volna eszébe annak idején a Lehetetlen című (eléggé lehetetlen című) tévéműsor ötlete...?

Érdekes folyamat zajlott le a szemünk előtt az elmúlt években: egy kortárs író tévéműsorainak köszönhetően vált országosan ismert emberré, és könyvei a gyakori tévés szerepléseknek köszönhetően tisztes példányszámban kezdtek fogyni. Elejétől fogva nem tévésként viselkedett a kamerák előtt, hanem hangsúlyozottan, szinte tüntetően civil maradt, illetve fontosnak tartotta jelezni, hogy íróként van jelen a beszélgetős műsorokban. A kedves nézők pedig természetesen kíváncsiak voltak, miket ír ez a lassú, megfontolt, kiegyensúlyozott, bölcsnek tűnő bőrtáskás ember. Aki tán maga sem gondolta volna, mekkora publicitást jelent a tévé. Vámos egy idő után nyilatkozóként is egyre gyakrabban bukkant fel az emberek otthonában, különböző kulturális jellegű kérdésekben kérték ki véleményét a riporterek, akik számára kézenfekvő volt, hogy ha írót kell megszólaltatni, Vámos orra alá dugják a mikrofont. A „tévés civil” csinált rögtönzőszínházat, ismert emberek otthonába látogatott, a kultúra különböző területein tevékenykedőket hozott össze egy műsorba, újabban pedig egy-egy kollégájával beszélget irodalomról. Ezért igencsak hálás vagyok neki. Beszélgetni ugyanis nagyon tud. A nézők pedig, akik elsősorban miatta kapcsolják be a tévét, talán felfigyelnek a kortárs irodalom nagyjaira is, akik Vámos nélkül aligha kerülhetnének ilyen kedvező műsorsávba. (A múltkor egy totális tévés abszurditásnak is tanúi lehettünk: Vámos Miklós önmagát faggatta új kötetéről. Részemről no comment, ismerőseim egy része viszont kifejezetten poénosnak találta a dolgot.) Lényeg a lényeg: egy író felfedezte magának napjaink legbefolyásosabb médiáját, a televíziót. Ezzel elévülhetetlen érdemeket szerzett, példája pedig mindenképp követendő.

Érdekes megfigyelni a szakma, a kollégák és a kritikusok reakcióit. Egy részük fanyalogva figyeli Vámos káprázatos karrierjét, féltékenységből, esetleg irigységből szapulják köteteit, mondván, hogy egyszerű lektűríróval van dolgunk, akikből több tucatnyi szaladgál ma Magyarországon. Azaz: ami ennyire népszerű, az nem lehet nívós irodalom. Ami ennyire szórakoztató és olvasmányos, az nem képezheti a magas kultúra részét. Vámos eléggé kiszámíthatóan vágott viszsza honlapján: kijelentette, hogy számára a közönség véleménye az első, csak utána következnek a szakmai ítészek. (Megkockáztatom, hogy ezt azért nem gondolta egészen komolyan. Alkalomadtán majd rákérdezek.) Mások szerint viszont ott a helye a Parnasszuson, mert a „sztár” is lehet jó író.

„Vámos műveinek első pillantásra legdelejesebb vonása az érték-, idea-, kor- és nemzedékszembesítő történetek sokasága, gazdagsága, érdekessége, egyedisége. A magnetikus »mese« alatt azonban változatos, mindig ötletes prózai struktúrák, gondosan alakított epikai nagyszerkezetek dolgoznak, s ezek jószerivel össze is függenek egymással. Aki e könyvet végigböngészi (akár bele-belelapozva, mint a breviáriumba), a történetek történetére nyit rá – s egy még nagyobb szabású Történetet talál” – írta róla Tarján Tamás.

„Én a biztos siker titkát nem tudom, de a biztos bukás titkát ismerem. A biztos bukás titka az, ha az ember megpróbál olyasmit csinálni, amiről azt hiszi, hogy az embereknek éppen az tetszik. Én beérem azzal, hogy a szövegeimet olyan jóra tudom írni, amennyire képes vagyok az adott időszakban. Ha azután ez eljut az olvasói szívekhez, és netán meg is érinti őket, az a bónusz. Törekedni rá nem lehet. A siker egyébként is olyan, mint a nedves szappan, aki meg akarja ragadni, annak kicsusszan a kezéből” – állítja Vámos egy tavalyi interjúban.

Németh Gábor lényegesen kevesebbet szerepel a médiában. Szerkesztett és vezetett ugyan irodalmi tematikájú rádióműsorokat, a rádióhallgatók száma azonban elenyésző a tévénézőkével összevetve, Németh közismertsége így meglehetősen csekély. A pozsonyi vendégszereplést beharangozandó nemrég igyekeztem rábírni néhány szlovákiai magyar írót, hogy elemezzék Németh Gábor munkásságát egy internetes honlapon. Hatból hárman csak a nevét ismerték, a műveit nem, ketten pedig először hallották ezt a nevet. A magyarországi szakma már jóval tájékozottabb, a megítélés pedig rendkívül kedvező, Vámos és Németh közül egyértelműen ez utóbbi felé billenne a képzeletbeli mérleg nyelve. Csuhai István így ír róla:

„Németh Gábor munkáival kapcsolatban gyakran hangzik fel a szövegirodalom kifejezés (fiatalabb olvasók kedvéért jelzem, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján és egy darabig utána is az akkori magyar irodalom bonyolult körülállásainak következtében ez inkább negatív címkének számított), és van ennek új keletűbb, jóindulatúbb megfogalmazása is, amely elsősorban az ő mondatközpontú poétikájára utal, mondatainak a végletekig vitt csiszoltságára és perfekciójára. Tulajdonképpen egyik megjegyzés sem igaztalan, mi több, Németh Gábor mindenkori beszélője szívesen osztja meg olvasóival írásainak (illetve azok egy-egy elemének) konkrét születési körülményeit, s a mondatkészítés mint elvi koncepció sem marad rejtve ezekben az írásokban. Történeti értelemben Németh korai pályaszakasza ugyanannak az önreflexív, intertextuális írásmódnak a rendkívül következetes továbbvitele és expanziója, ami a korabeli magyar irodalomban Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című folyamának egy-egy darabjában artikulálódott.”

Nos, kettejüket látja vendégül a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete csütörtökön, a Magyar Kultúra Napja alkalmából megrendezésre kerülő esten. Azt, hogy mikor melyikük lesz a riporter és a riportalany, vélhetően a helyzet hozza magával. Vámosról azonban tudni érdemes, hogy annak idején tartott egy nagy sikerű előadást Hogyan legyünk jó riportalanyok? címmel. Most majd meglátjuk…