A Bocskai-felkeléstől az ötvenhatos magyar forradalomig

Történelmi konferenciát tartott a múlt hét szombatján a LIMES-ANAVUM Regionális Kulturális Társulás és a Csemadok alapszervezete. A Thermál Szállóban idén a Bocskai-szabadságharcról és az l956-os magyar forradalomról hallhattunk rendkívül tanulságos előadásokat. Csorba Csaba történész, az ELTE tanára felvázolta Bocskai István életútját, Erdélyhez fűződő viszonyát, s a Felvidék és a Partium szerepét a szabadságharcban. Kiemelte a rövid ideig Erdély fejedelmeként is ténykedő államférfi függetlenségi törekvéseit, s külön felhívta a figyelmet Testámentumára, amely a mai napig a memoárirodalom gyöngyszemei közé tartozik. Petheő Attila, komáromi történelemtanár a felkelés felvidéki vonatkozásait vette górcső alá előadásában, Himmler Tamás, a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója pedig Bocskai István lengyel kapcsolatait elemezte, s az egész szabadságharc európai összefüggéseire mutatott rá. Mindhárom előadó a reformáció és a protestantizmus korabeli erőviszonyait és törekvéseit is boncolgatta. Tischler János, az 1956 Intézet tudományos főmunkatársa pedig Lengyelek és magyarok 1956-ban címmel tartotta meg expozéját. Mint kifejtette: a két országban zajló események közti tényleges összekapcsolódásra október 24-én került sor Varsóban az ötszázezres nagygyűlésen, amely az októberi, lengyelországi változások csúcspontját is jelentette. Néhány egyetemista csoport a 23-i budapesti tüntetésekről értesülvén, magyar zászlóval vonult fel, s ez óriási tetszést aratott. A gyűlés után pedig több ezres tömeg vonult a magyar nagykövetség épülete elé, ahol a magyar forradalmat szolidaritásukról biztosították. Meg kell jegyezni, hogy a sorsdöntő napokban maga a lengyel pártvezetés – Ladislav Gomulkával az élen – is üdvözölte Nagy Imre lépéseit, hiszen a lengyelországi októberi pártkongresszus szakított a sztálinizmussal, egy esetleges szovjet beavatkozás árnyékába kerülve. Gomulka határozottan elítélte a magyarországi szovjet katonai intervenciót. November negyedikén, a tragikus fordulatkor viszont Gomulka már úgy nyilatkozott: a tényeket tudomásul kell venni, s kormánya immár Kádárékat fogja támogatni. Ennek ellenére – noha Lengyelország az ENSZ-ben a későbbiekben is hivatalosan mindig a többi szocialista ország szerint vélekedett a magyar eseményekről, az is tény, hogy Gomulka – a magyar forradalommal szimpatizálva – 57 májusában Hruscsovnál közben járt Nagy Imre megmentéséért, s ezt rajta kívül egyetlen szocialista vezető sem tette meg. Ezen kívül egészen 1958 májusáig egyáltalán nem volt hajlandó Magyarországra látogatni, mert nem akarta Kádárt legitimálni a magyar társadalom szemében. Lengyel részről 1959-ig távolságtartás volt tapasztalható a magyar rezsimmel szemben, s ez csak Kádár 1960-as varsói látogatásakor enyhült némiképp. Lengyelország tehát – ha csak rövid ideig is, de – pozitív erőt kapott a magyar forradalomtól, s ezt a lengyel társadalom a pártvezetéstől is érzékelte – tudták, hogy a sztálinizmus gátolja a leginkább a demokratikus fejlődést, de a két nép közti természetes történelmi-kulturális kapcsolatokat is. Nem véletlen, hogy 56-ban szinte egész Lengyelországban óriási véradó akció indult, az emberek ezrével adták vérüket a Magyarországon harcolók és a lakosság megsegítésére, de a vöröskereszt segítségével pénzt, gyógyszert, élelmiszert is szállítottak Magyarországra. Sok olyan lengyel diák és egyetemista is volt, aki a többszörös szigorú határzárak ellenére Budapestre jutott, és fegyverrel vett részt a magyar forradalomban. Lengyelország tehát pozitív irányban változott meg a magyar események hatására. Tischler János még rengeteg érdekességet mesélt a lengyel segítségről, például a lengyel újságírók és tudósítók munkájáról is, azt azonban szomorúan állapította meg, hogy mindez ideig nagyon kevés felvidéki vonatkozásáról tudnak az ötvenhatos forradalomnak, ideje volna felkutatni, dokumentálni ezeket. Arról viszont tud a történettudomány, hogy ötvenhatos szimpátiájuk miatt Erdélyben is többeket bebörtönöztek, kényszermunkára küldtek. Egy párkányi hölgy pedig azt tette mindehhez hozzá: a helyiek három olyan férfiról is tudnak, akik ötvenhatban nem érettségizhettek le, mert hajtókájukon gyászszalaggal jelezték a forradalom bukását. Ideje volna tehát feltérképezni mindazok tetteit és életútját, akik Szlovákiában élve kötődtek 1956-hoz. A konferencia résztvevői egyperces néma csenddel adóztak a mártírok emlékének, majd megkoszorúzták a Fő téren található emlékoszlopot – a párkányi csata emlékművét.( –buch -)