1 in 2 — (ismétlés)

A két könyv lehetne akár egy is, mindenesetre jól kiegészítik egymást. A Tanulmányok költőportrékhoz (továbbiakban Portrék) címével ellentétben versekből áll, míg a Milétoszi kumisz (továbbiakban Kumisz) tanulmányokból, kritikákból, jegyzetekből, satöbbikből.

A Portrék elnevezése kifejezetten pontos, ám egyúttal konfliktuskerülő is, aminek elsősorban az összetett szerkezet az oka, hiszen ha csak az első ciklust vesszük, érzésem szerint inkább paródiákat kapunk. Tőzsér a szerény „stílustanulmány” kifejezést használja, vagyis az adott szerzők stílusában ír. De inkább ne is lovagoljunk tovább a definíciós problémán, hanem nézzük meg, milyenek lettek maguk a művek — az mindennél beszédesebb.

Tőzsér Kukorellyvel kezdi, a versben sorról sorra fel is lehet fedezni a megidézett poéta stílusjegyeit, ám eddigi tapasztalataim szerint világlátása más, nem ilyen összefüggésekben gondolkodik, illetve a poénzárlat (annak ez a fajtája legalábbis) idegen tőle. Nahát, elkaptam a legyet, gondoltam, vagyis hogy értem már a stílustanulmány kifejezést: valakinek a stílusában saját verset írni — akkor ezentúl ezt várhatom el a könyvtől; érdekes kalandozás ez is. Kettős a játék: hogyan ír Kukorelly-verset Tőzsér, és egyúttal meg is fordítottuk: hogyan írna Tőzsér-verset Kukorelly — nyilván nem így, de a játékszabályok mégis nagyjából ezek.

Aztán a második vers, a Kemény Istvánról szóló mindjárt romba is dönti a gondosan felépített konstrukciót (nem árulok el nagy titkot, hogy csak átmenetileg), hiszen egy igen szellemes paródiát olvashatunk. Az Uzsonnatáskámon veréb ugrált a címétől eltekintve vérbeli Kemény-vers, a retorika és a gondolkodásmód is szinte azonos, miközben érezni a háttérben somolygó szerzőt, hiszen mégiscsak mókás a felütés („A mi ovinkban mindenki kiscsoportos volt, / az utcánkban nem született nagycsoportos”). Hasonló a helyzet a Lábjegyzet az Anyeginhezzel: a Tóth Krisztina-féle líra hangulatát tökéletesen megidéző versben apró kiszólás erősíti a paródiajelleget: „először írok verset nem rólad”. Vagyis összegezve: a könyv első ciklusában paródiák váltakoznak stílustanulmányokkal. Utóbbiak közül szerintem a Rakovszky Zsuzsát idéző Kísértet-makett és az Oravecz Imrét idéző kettő sikerült a legjobban, míg a Petri-paródia elég lapos lett — legalábbis nem elég erős ahhoz, hogy a végén a szójáték (Petri-csésze) dupla- vagy triplacsavarral átfordítsa a gyermeteg poént valami másba.

A vékonyka ciklus után következnek a nagy általánosságban művészettel, költészettel foglalkozó versek. Leginkább Orbán Ottó 1994-es gyűjteményes kötetéhez, A költészet hatalmához lehetne hasonlítani: a pályatársakhoz írt személyes hangú verstől az anekdotán át szinte minden fellelhető benne. Az összehasonlítás nem is véletlen e helyütt, mindkét kötetben (a Portrékban és a Kumiszban is) szerepel Orbán neve és alakja, és természetesen elsősorban költészete — a két alkotó életműve sok ponton kapcsolódik egymáshoz. Tőzsér többek között megidézi még Szabó Lőrincet, Weöres Sándort, Madáchot, Vörösmartyt — és itt ismét szóba kell hoznom a másik könyvet, a Kumiszt: nemcsak versben értelmezi az életműveket, hanem egyúttal esszében is. Míg a versek szellemes nyelvi- és stílusjátékok, a tanulmányok értelemszerűen „szárazabbak” (elnézést minden tanulmányírótól), ám a felvetett kérdések nem kevésbé érdekesek. A Kumisz egy tömör, ám rövidségében és rövidségével egyaránt sokatmondó tanulmánnyal indul, címe Az első ok léte és az olvasó valósága. Ebben Tőzsér másfél oldalon tudatja velünk, hogy részéről a valóság és a vers (bátran mondhatjuk: valóság és művészet) viszonya tisztázott kérdés, vagyis értelmetlen annyit rágódni rajta. Az előbb már említett Orbán Ottónál is hasonló hozzáállást találunk — ismét egy kapocs a két költő között. Egy rendkívül találó mondatban összefoglalva mindez: „a versjelentésnek sokkal inkább van köze a vers sztalagmitként növekvő önszövegéhez, mint az eleve adott ún. valósághoz, alapjelentéshez, a priori tételekhez.” Tőzsérrel együtt mi is kitehetjük a pontot, és elkezdhetjük az átfogó, szintetizáló gondolatok, vagy éppen a megfigyelt apró részletek olvasását és értelmezését. Az előbb említett szöveg természetesen valamivel hosszabb, és folytatásában Tőzsér egy saját versének kialakulását elemzi: milyen hatások alakították a szöveget. Mindig érdekes egy ilyen kísérlet, gondoljunk csak Weöres Sándor egykori tanulmányára, A vers születésére.

Vegyünk néhány önkényesen kiragadott példát a tanulmányok közül. Orbán kapcsán (Orbán Ottó négynegyedes költészetéről) Tőzsér ezt írja: „O. O. lírai énjét, legyen az bár nyelvi megelőzöttségű, egy sajátos (s épp a nyelvi megelőzöttséget is bekalkuláló rafináltsága miatt sajátos) akarat szervezi. S ezen akarat fő eleme éppen a nyers, az anyagi létet is átható erotika és episztémé indulata, szertelensége. S valószínűleg ez a voluntas, ez a mohó élni, megismerni és hatni akarás az a valami, amit a »posztmodern« irodalomtudomány doktorai nem tudnak a költőnek megbocsátani.” Azt hiszem, ennél tömörebben és találóbban nem lehet megfogalmazni az irodalomtudomány és az Orbán Ottó-értelmezés konfliktusát — sőt, mondhatnám azt is, az irodalomtudomány és az irodalomértelmezés között fennálló konfliktust. Természetesen ne úgy képzeljük el a könyvet, mint keresztes háborút a „posztmodern” irodalomtudomány ellen — inkább az értelmezések sokfélesége mellett érvel, ezzel jelen sorok írója is mélységesen egyetért.

Tőzsér a Magyar Költészet Kincsestára sorozatban megjelent válogatáskönyv kapcsán elmélkedik Tandori legújabb (értsd: kilencvenes évekbeli) költészetéről, és ezzel a megfontolandó gondolattal játszik el: „a korábbi »melengetett helyeknek« itt már semmi nyoma, [...] Tandori új korszakával kapcsolatban talán a korábbi apokalipszis kifejezésünk sem volt túlságosan erős.” Vagyis a Tandori-líra megköveteli magának az odafigyelést, nem lehet elintézni egy „sokat ír, keveset mond”-féle legyintéssel. Tőzsér egyébként mással kapcsolatban is megpendíti a mélyen zengő apokaliptikus húrt; remek esszéje Vörösmarty Előszójáról így végződik: „az Előszót ma — a megírásától eltelt másfél száz [...] év tanulságainak tükrében (s az egyéb időszerűségeitől most eltekintve) — bizony végső soron a Vég előszavának tekinthetjük. Azon ember- és világvég előszavának, amely úgy zúg a Vörösmarty-életmű egészében, mint valami egészen sajátos hangszerelésű, hol komor fenségű, hol egzaltált sikolyú, de mindig monumentális organon.” Talán nem túlzok, ha azt mondom: sokkal tágabb és igazabb értelmezése ez ennek a vers-őskövületnek, mint amely a tankönyvekben olvasható.

Aktualitásokból, személyes (élet- és olvasmány)élményekből kibomló, gondolatgazdag és mégis tömör írások alkotják a Kumiszt, mely szerintem az utóbbi évek egyik legsikerültebb irodalommal foglalkozó könyve. A Portrék pedig párhuzamosan olvasható vele, mintegy kiegészítésül.

Király Levente

(Az Élet és Irodalom 4. számában megjelent recenzió újraközléséért Király Leventének és Károlyi Csabának tartozunk köszönettel.)