A feltámadt gödölye

Szabó Ottó: A húsvéti áldozat, 2004.Az európai kultúra emberének viszonya az anyatermészethez mára már korántsem olyan bensőséges, mint akár csak néhány röpke évszázaddal ezelőtt is volt, amikor még a natúra hatalmas forgószínpadán folyamatosan zajló kozmikus méretű dráma közvetlen részesének érezhette magát. Attól kezdve, hogy a természet teátrumában végeérhetetlenül zajló pompázatos szertartás bizonyos jeleneteinek első tudományos leírásai megszülettek, Napnyugaton mindinkább úgy tűnik, az egyre gyarapodó, finomodó és persze egyre-másra felülíródó egzakt tudás, a folyamatok pontos ismerete helyettesítheti ezek közvetlen átérzését.

A magabízó európai ember mindinkább saját logikai tudatára támaszkodva próbálja áttekinteni az őt körülvevő világot – emberi lépték szerint meglehetős sikerrel. Az egyén számára azonban a dolgok és folyamatok megismerése nem jelenti automatikusan azok katartikus átélését. A tudás ugyanis egyrészt természete szerint részleges és korlátozott, másrészt különben is csupán a feltárt összefüggések interdiszciplináris együttlátása révén lenne képes egyéni tudatra szabott világképpé formálódni. Korunk embere erre még képtelen. És az is kétséges, képes lesz-e, képes lehet-e valaha az egyén a létezés nagy kérdéseit, illetve saját létének értelmét a hosszú évezredek során kicsiszolt vallási szimbólumok és allegóriák segítsége nélkül megfogalmazni.

A szellemtörténeti hagyományokat a történelem során teljes egészében sohasem tagadta meg az ember. Legfeljebb új eszmékkel keresztezte, azt is csak kivételes történelmi korokban. A csaknem két évezred előtti palesztinai történések egy új korszak kezdetét jelentették, a változás azonban szerves volt, az átmenet pedig minden forradalmisága ellenére is évszázadokig tartott. Az ősi tapasztalatokat összegző példázatok, jelképek és liturgiai elemek közül a beilleszthetetlennek bizonyulók fokozatosan lekoptak, a nélkülözhetetlen tapasztalásokat hordozók viszont a hódítóútján elindult új eszméhez igazodva fennmaradtak, a fontosabb régi ünnepek helyét pedig újak foglalták el.

A húsvét például egybeesik a tavaszi napéjegyenlőséghez kötődő ősi termékenységi ünnepekkel. A meghaló és feltámadó isten előképe is föllelhető a korszak különböző pogány népeinek hitvilágában. A zsidók húsvétkor, a pászka ünnepen az Egyiptomból való megmenekülést, vagyis a Vörös-tengeren való átkelést ünneplik. Maga a pászka szó is erre utal, hiszen az elmenni, elvonulni jelentésű héber peszach, illetve az arámi paszcha igéből ered. A hagyományok továbbélése és gazdagodása szempontjából kétségtelenül jelképes jelentősége van annak, hogy a keresztény isten fia a zsidó húsvét idején támadt fel.

A feltámadás révén tehát az újszövetség népe kap lehetőséget a halál rabságából való menekülésre. A bűn, a büntetés és a megváltás örök körforgása, vagyis az élet és a halál szimbolikus küzdelme – ősi példákat követve – az évszakok váltakozásának dramaturgiája szerint folyik.

A tél multával feltámad a természet, s a remény meghozza gyümölcsét. Ámde a remény gyümölcse a tiltás ellenére újból és újból a mohóság prédájává lesz, és örök büntetésként őszbe hajlik az idő, beköszönt a tél, a halál évszaka. Az ősz és a tél, a lassú agónia és az elmúlás betetőzésének határmezsgyéjén, a legnagyobb sötétség, a téli napforduló idején azonban megint felcsillan a remény, megszületik a kisded, isten báránya, a gödölye, aki később – akárcsak Ábrahám és Izsák történetében – az ember fia helyett, az ember fiaként áldoztatik fel. Emberhalált kell halnia, hogy feltámadhasson – s hogy ekként példát mutathasson. Az isten báránya – az áldozati gödölye – ily módon lesz jó pásztorrá... És így lesz az isten képére teremtett, de passzív, teremtője kegyének kiszolgáltatott halhatatlanból cselekvő, a maga sorsának irányítására képes, ám ugyanakkor önsorsrontásra is hajlamos, esendőségre predesztinált halandó, aki belső harmóniájának megteremtésére tett erőfeszítése jutalmaként utódaiban nyeri el az örök életet...

Minden idők egyik legtökéletesebbre csiszolt, legszemléletesebb metaforarendszere ez. A lét ellentmondásait feloldani képes, örökérvényű bölcsesség – hívő és hitetlen számára egyaránt.

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Dicsérjétek az Urat!

Vagy legalább értsetek a szóból...