Köles József üzenete

Néhány hete egy szomorú ünnepségen, a háborúkban elesett katonák emlékművének koszorúzásán vettem részt Gelle községben. Ezeket a szerencsétlen, idő előtt meghalt férfiakat hősi halottaknak szokás nevezni, mintha a „hős” szóból áradó dicsfény leplezni tudná a nyers valóságot, hogy addigi életükből erőszakosan kiszakítva, parancsszóval hajtották őket a háborúnak nevezett vágóhídra. Ennek az ünnepségnek volt egy szokatlan apropója is. A márványtáblába vésett nevek közé felkerült egy új, Köles Józsefé, aki 1944-ben halt meg a Don-kanyarnál. Jóképű fiatalember volt, sűrű hajú, ovális arcú, szép formájú szabályos orral és szájjal, mint a mai modelleknek van. A szeme színe nem látszik az egyenruhás fekete-fehér fotón, de az igen, hogy nincs benne öröm, sem harci láz, bizakodás meg végképp nem. Inkább mintha kérlelne a tekintete. Persze az is lehet, hogy sorsa ismeretében ezt már én magyarázom bele, bár az biztos, hogy nem arra vágyott, hogy 23 éves 4 hónapos és 10 napos korában lekaszabolják. Nem arról álmodott, hogy majd 80 év múlva szokatlan apropó legyen egy ünnepségen, ahol a jelenlevők meghatódva fogják nézni a képét.

Különös jelentősége van ennek a mostani időszakban, amikor mindazon politikusok és egyéb eseményformáló erők, mindegyik oldalon, akik tehetnének valamit a háború befejezéséért, inkább azért tesznek meg mindent, hogy még tovább tartson, és még inkább kiterjedjen. Vagyis még több ember haljon meg. Időről időre jön a hír, hogy egy több háborút megjárt katona, legutóbb egy brazil modell, elesett Ukrajnában. Ez a fiatal nő állítólag már több békemisszióban vett részt, különben meg mesterlövész volt, ami nekem valahogy nem kompatibilis a békefenntartással. Siratják is őket sokan nagy könnyeket hullató emotikonokkal. Igen, minden életért kár, de egy zsoldos, aki pénzért és kalandvágyból önként harcol bárhol, nem említhető egy lapon a Köles Józsefekkel. Az utóbbiaknak nincs szükségük extra adrenalinlöketre. Nem akarnak Rambót játszani. Beérik a mindennapi létezés kalandjaival. Élni akarnak. Békét akarnak. Ezért számomra sokkal megrázóbbak az ő halálukról szóló hírek. Például a 86 kárpátaljai magyar katonáé. Egyesek most ezen élcelődnek, mondván, hogy mit lehet tenni, ilyen a háború. S mindezt csakis azért, mert Orbán volt az, aki említette ezeket az áldozatokat a beszédében. Pedig egy halott politikailag semleges. Meg azt is mondják, hogy miért kell kiemelni, hogy magyarok, hiszen Ukrajnában éltek, és az ukránok is halnak. Igen, azok közül is kár minden egyes emberért, aki békességben élt másokkal, senkinek nem ártott, senkit nem bántott, s ő is önhibáján kívül keveredett bele ebbe a pusztító és gyilkos geopolitikai katyvaszba.

Ha lenne hatalmam, én nőként békemissziót szerveznék. Persze nem olyat, mint a néhai brazil modell, hanem széles körű diplomáciai tárgyalássorozatokat, s női eszközöket bevetve próbálnám elérni, hogy az érintett felek a mindent vagy semmit álláspontról elmozduljanak a valamit valamiért felé. Mert látva, hogy némely üresfejű és hazug női politikus milyen hatással van környezetem némely egyébként okos férfijára, hinnem kell, hogy a női eszközök tényleg működnek.