Yellowcard: Paper Walls

Még ha ez Európából nem látszik is annyira, a floridai Yellowcard ott van az amerikai tinédzserek legnagyobb kedvencei között, híven illusztrálva a pop-punk mindent elsöprő népszerűségét. 1997-ben alakult, és jó ideig csak egy volt az amerikai pop-punk zenekarok közül, míg le nem tette az asztalra 2003-ban az Ocean Avenue című albumot, amelyből több mint kétmillió példány fogyott el csak az USA-ban. Azóta a Yellowcard az amerikai fiatalok igazi kedvence, tavalyi albuma, a Lights and Sounds már a Billboard Top 5-jében kezdett, és ez is milliós példányszámban fogyott. A karrierje során számos tagcserén is átesett Yellowcard főként azért egyedi jelenség a pop-punk mezőnyben, mert Sean Mackin (rajta kívül csak a dobos, Longineu W. Parsons III maradt az alapító tagok közül) személyében van egy hegedűse is, aki azonban az utóbbi időben egy kicsit háttérbe szorult, és a zenekar a keményebb, rockosabb megszólalás felé vette az irányt.

Eredmény: Van egy szó, amivel az emberek szeretnek manapság dobálózni, éppen ezért szeretnénk minél ritkábban tenni, de a Yellowcard kapcsán nem kerülhetjük el, hogy az emo kifejezést is megemlítsük. Nem mintha a Yellowcard a zászlajára tűzte volna, de könnyedén eszünkbe juthat a Fallout Boytól kezdve a Taking Back Sunday-ig bármelyik menő emo-pop-punk zenekar, még akkor is, ha a Yellowcard rafináltabb egy fokkal, és ha mondhatunk ilyet, felnőttebb is az, mint az említett együttesek. Direktebbek és őszintébbek a szövegek is, és inkább hangzik egy modern rockzenekarnak, mely képes arra, hogy stadionokat töltsön meg, még ha a rockos számok túl sok újat nem hoznak az eddigi albumokhoz képest. Viszont amikor egy kicsit elengedik magukat a fiúk, és Mackin hegedűje is kibontakozhat, akkor érződik, hogy lehet még az együttesben annyi, hogy megújuljon.

Kiknek ajánlható: a modern amerikai rockzene huszonéves híveinek. Olyan, mint: bár tagjai sűrűn cserélődnek, egységes, de távolról sem korszakalkotó pop-punkzenekar. (IB, o)