Végzettség nélküli fiatalok

Olaszországban a kötelező oktatás felső korhatára a 14 éves kor. Máshol annak az iskolatípusnak a befejezését tekintik küszöbszintnek, melynek bizonyítványa feljogosítja a tanulókat a továbbtanulásra vagy a szakmai képzés megkezdésére. Dániában, Spanyolországban és Norvégiában ez a kötelező, általános oktatás végén van, míg Belgium flamand nyelvű közösségében és Izlandon a küszöb a kötelező oktatás utáni képzés vége. Finnországban a tanulóknak legalább szakirányú középfokú végzettséggel vagy felsőoktatási diplomával kell rendelkezniük ahhoz, hogy megfelelő végzettségűnek tartsák őket. Németországban hasonló oktatáspolitikai irányelvek figyelhetők meg: úgy gondolják, hogy a teljes értékű végzettséghez az általános irányú végzettség és a szakképesítés egyaránt szükséges.

Sikeresen teljesített

Néhány országban azonban különbséget tesznek az iskolai végzettség teljes hiánya, valamint az olyan képesítések között, amelyek bár nem jogosítanak fel bizonyos oktatási és képzési kurzusok elvégzésére, illetve a munka világába történő belépésre, de mégis végzettségnek tekinthetők. Az Egyesült Királyságban például az országosan elismert vizsgát letett tanulók bizonyítványt szereznek, mely tartalmazza valamennyi sikeresen teljesített tantárgy eredményeit. Azok a tanulók, akik akárcsak egyetlen tantárgyból is levizsgáznak, bizonyítványt kapnak, s így nem tekinthetők végzettség nélkülinek. Az Egyesült Királyságban tehát a legtöbb speciális intézkedés a fiatalok széles körére irányul.

Néhány ország a tankötelezettség ideje alatti megelőzésre helyezi a hangsúlyt, hogy a lehető legkisebb mértékűre csökkentse az iskolai lemorzsolódást. Úgy tartják, hogy azok a fiatalok, akik egyszer már megszakították tanulmányaikat, nehezen térnek vissza az iskolapadba. Svédországban azt az alapelvet alkalmazzák, mely szerint a végzettség nélküli fiatalok számára a második esélyt biztosító lehetőségeket főként az oktatási rendszeren belül kell megtalálni. Azok az országok, melyek preventív, azaz megelőző intézkedéseket léptettek életbe, valószínűleg kisszámú problémakezelő intézkedéssel rendelkeznek. Más országok esetleg az ún. második esélyt biztosító intézkedések számát növelnék, így ellensúlyozva a preventív intézkedések hiánya miatti iskolai lemorzsolódást.

A tagállamok intézkedési típusai:

1. Valamilyen oktatási rendszeren belül általános jellegű képzést nyújtanak azok számára, akik ezt nem szerezték meg iskolai tanulmányaik során. Képzéseket vezetnek, melyek

– a kötelező oktatás alapkészségeinek megerősítésére szolgálnak,

– az adott foglalkozás, illetve szakma igényeit szem előtt tartva pótolják a hiányzó ismereteket, készségeket.

2. Vannak olyan, az elméleti és a gyakorlati képzés összekapcsolásával megvalósuló kurzusok (sandwich course), melyek a normál szakmai alapképzés keretein kívüli képzést biztosítanak. Céljuk egy meghatározott szakma elsajátíttatása.

3. Léteznek még társadalmi és/vagy foglalkoztatási reintegrációs (a társadalomba való visszailleszkedést erősítő) intézkedések, melyek olyan munkanélküliekre (nem csak a fiatalokra) irányulnak, akik csekély vagy semmilyen általános irányú és/vagy szakmai végzettséggel nem rendelkeznek. Az e körbe tartozó programok az álláskeresésben való segítségnyújtástól a munka világába történő beilleszkedést segítő kurzusokig terjednek.

Meg kell különböztetni az iskolákban, illetve a főként munkahelyi környezetben megvalósuló képzést. Sok intézkedés azonban kombinálja e két lehetőséget az elméleti oktatás és a gyakorlati képzés összekapcsolásával (sandwich-type).

Az 1980-as évek óta az iskolákat gyakran vádolják azzal, hogy az oktatás elszakad a valóságos élettől, túlzott formalizmusa és elvontsága következtében nem képes a fiatalokat megfelelően felkészíteni az életben és a munkában való helytállásra. A magánszektor és alkalmanként az önkéntes vagy civil szervezetek által irányított vagy indított különféle képzések jelenleg virágkorukat élik, és az iskolák érdekes alternatíváit jelenthetik.

A magánszektor nem különösebben érdekelt a végzettség nélküli fiatalok képzésében, s főként a már dolgozó rétegek szakmai továbbképzését, illetve az újonnan alkalmazott munkaerő alapképzését tartja szem előtt. Ezért tehát az állami szektorra, az oktatási vagy a munkaügyi minisztériumra hárul a szóban forgó fiatalokról való gondoskodás feladata. (sn)