Susanna Jones: A csendmadár

Hogyan lesz egy egyszerű krimi alapötletből lebilincselő szépirodalmi alkotás? Nos, ha választ keresünk erre a kérdésre, mindenképp el kell olvasnunk Susanna Jones első regényét, A csendmadárt. Az 1967-es születésű angol írónő könyve 2001-ben jelent meg először, és rögtön kirobbanó siker övezte: hazájában négy nívós díjjal jutalmazták. Magyarul 2004-ben olvashattuk először, az Agave kiadó gondozásában, Varga Bálint fordításában, és még ebben az évben elnyerte az Elle szépirodalmi díját is.

A történet Japánban játszódik, melynek olvasás közben a kultúrájáról is megtudhatunk egy-két érdekes dolgot, bár alapvetően nem ezen van a hangsúly. A rendőrség egy fiatal angol nő megcsonkított holttestére bukkan a Tokiói-öbölben. Az egyetlen gyanúsított a főszereplő, Lucy Fly, akit be is visznek kihallgatásra, s addig nem hajlandóak elengedni őt, amíg töredelmes vallomást nem tesz. Csakhogy Lucy hallgat, mint a sír, kivéve egy-két semmitmondó szót, melyek után aztán ismét csak néma hallgatásba temetkezik. Csakhogy míg hangosan egy szót sem szól, addig magában részletekbe menően végiggondolja az eseményeket, egészen attól kezdve, hogy megismerte az áldozatot, Lily Bridgest. Innen aztán egy jó időre felejtsük is el a krimit, mert egy láthatatlan kapun átlépünk a lélektani irodalom műfajába, tarkítva azt jó adag sikamlós erotikával, sőt néhol pszichothriller-elemekkel is, mígnem kikerekedik az egész történet, és egy hihetetlen csavarintással (kissé ismét visszatérve a krimiközegbe) pofoncsapás-szerűen kapjuk meg a befejezést. Vagy ez talán mégsem a befejezés, csupán előhangja több alternatívának, melyeket aztán magunk „írhatunk meg” magunknak, miután vége a könyvnek? Egy biztos: szó sincs szájbarágós „hepiendről”, csak egy zavaró érzésről, mely továbbra sem hagy minket nyugodni…

Míg olvasni könnyű a regényt, addig behatárolni cseppet sem az. Afféle irodalmi cross overnek lehetne nevezni talán. És bár a szórakoztató irodalom mezején virágzik, nagyon is komoly és elgondolkodtató olvasmány, mely leás a lélek legmélyebb, legsötétebb bugyráig is, egészen oda, ahol már csak az emlékek adnak némi fényt a magány homályának.

A csendmadár egy olyan könyv, melyet nem lehet egy bizonyos olvasórétegnek ajánlani, így hát aztán bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretne valami könnyűt, mégis különlegeset, igazi csemegét olvasni. Száznyolcvan oldal senkinek sem fogja megfeküdni a gyomrát. Én is csak éhesebb lettem tőle…