Pórázfitogtatás felsőfokon

Hallottunk már elég hírt azokról a véglényekről, akik agresszív hajlamaikat állatok kínzásával, csonkolásával élik ki, netán felbőszített, felheccelt állatokat ugrasztanak egymásnak. Véleményem szerint nem ennyire kegyetlen, de hasonlóan megalázó dolgokat produkálnak némely állattartó személyek akkor is, mikor agyukban az agresszióért felelős központ helyett a hülyeségért felelős idegdúcok járatják csúcsra magukat.

Ennek „szép” példája, mikor a gazdi a maga agyament személyiségének stílusát nemcsak öltözködésével vagy frizurájával, hanem háziállata „csinosításával” is kifejezésre kívánja juttatni. Jómagam már azt is enyhe ellenszenvvel figyeltem, mikor anno a „legendás aranycsináló időkben”, a rendszerváltás idején, sorra nyíltak a kutya- és macskaszalonok, mert az egyszeri munkanélküliből lett kényszervállalkozó kitalálta, hogy az emberi hülyeségnek semmi sem szab határt, ráadásul jól meg is lehet élni belőle. ĺgy szaporodtak el a panellakótelepek garázssoraiban a kutya- és cicakozmetikai stúdiók, ahol, ha szerencséje volt az embernek, hozzáértő kezekbe került a házi kedvenc, így semmi baja nem történt, csupán olyan szépészeti műveleteket végeztek el rajta, amiket egy kis gondoskodással és időráfordítással otthon is megtehetett volna a gazdi – ingyen és bérmentve.

Ám ahogy az már lenni szokott, a szokásos nyugatról importált kultúrszeméttel egy szép napon beköszöntött a legújabb divatelem; verseny indult, hogy ki tudja háziállatát még extravagánsabbá, különlegesebbé, egyedibbé tenni. Megjelentek a külön parfümök, speciális festékek, táplálékkiegészítők, amelyekről senki sem tudta ugyan, hogy milyen hatással lesznek az állat közérzetére, de azért lelkesen kente, fújta, a bőrébe masszírozta a kis kedvencnek, nehogy jól érezze már magát szegény abban a formában, ahogy a divatot nem ismerő anyatermészet megálmodta egykoron. Rengeteg magányos ember él mindenütt, akiknek nem maradt már senkijük, akikről nem gondoskodik senki, és akik már nem „élhetik” ki a szeretetüket senkin. Ezeknek az embereknek biztosan sokat segít, ha van egy hűséges lény a közelükben, és természetes, hogy hálásak a kis kedvencnek pusztán a létezéséért is. A baj csak az, hogy a hálát és a ragaszkodást mi, emberek, néha elég beteg formában fejezzük ki. Ezek a kis szerencsétlenek pedig, akik a sorsunkra vannak bízva, nem tudnak szólni, hogy nem jó, amit művelünk velük. Nem tudnak szólni. Mert elvileg mi vagyunk az értelmesebbek. (creativemagazin.hu)