Nem hiányzik senki

Odafigyeléssel és szeretettel sokkal többre megyünk, mint a mérhetetlen szigorral és erőszakkalSomogyi Tibor felvételAz utolsó vizsgaidőszakon is túl voltunk. ĺgy egyre sürgetőbbé vált, hogy mihamarabb állást találjunk. Az alapiskola, ahonnan kilenc éve elballagtam, tárt karokkal fogadott. És mit tehet az ember olyankor, ha fejlesztő pedagógusi munkakörbe alkalmazzák, holott mindössze két félévet tanult speciális pedagógiát, azt is felejthető szinten? Nem maradt hát más lehetőségem, mint a lehető leghamarabb alkalmazkodni az új helyzethez, felkeresni a könyvtárban az összes ehhez a témához kapcsolódó szakkönyvet, és bízni abban, hogy a gyerekek semmit nem vesznek észre tapasztalatlanságomból. Mert sajnos a könyvekben sincs válasz arra, hogy mit tegyünk, ha...

a kis ötödikesnek október végén sincs felszerelése, és ha üzenünk haza, akkor a szülő jól elveri, de iskolai kellékekkel továbbra sem látja el. Azt sem közlik e szakirodalmak, hogy mi a teendő, ha a nyolcadikos inkább körmöt szeret lakkozni órán, s nem Babitsot olvasni. Azt ígértem még év elején a „gyerekeimnek”, hogy osztályonként kettő nebulót, aki a legtöbb kis egyest összeszedi december közepére, azt a téli szünetbe elviszem moziba. Ez a gyerekek többségére ösztönzőleg hatott, de még így is akadt, akit nem tudtam, s a mai napig sem mindig tudok motiválni. Ilyen Lacika. Ötödik osztályba jár Lacika, egy roma származású fiú, akinek édesapja a börtön pszichiátriáján van, mert megölte feleségét, azaz Lacika édesanyját. A kisfiút unokanővére neveli, aki nem igazán törődik a kis srác iskolai teljesítményével. Lacika amúgy nemcsak az osztály, hanem az iskola egyik hivatalos réme.

Nevét hallva mindenki csak a fejét fogja. Be kell vallanom, sokáig én sem bírtam vele. Óra közben a leghátsó sorból a padok alatt kimászott a tábláig, a mennyezetet teleköpködte nyálas papírgalacsinokkal, telefirkálta a padlót, és még millió olyan dolgot tud, amitől a tanárnak égnek áll a haja. Megpróbáltam én minden lehetséges módszert: kértem szépen, elbeszélgettem vele négyszemközt, elvettem az ellenőrzőjét, végső kétségbeesésemben már azzal fenyegettem, hogy viszem az igazgatóhoz. Semmi. Egyszerűen semmi eredménye nem volt egyik kísérletemnek sem.

Egyik órán, ahol szintén tőle volt hangos az osztály, mellé álltam és megsimogattam a fejét.

Ő pedig hagyta. Csodálkoztam, hiszen ezt megelőzően mindig elszaladt előlem, ha közeledtem felé, akkor még arra is képes volt, hogy felállt a helyéről, és elszaladt a terem másik felébe. Mivel engedte, ezért tovább simogattam a kis buksiját. Aztán eltelt egy-két tanóra, amikor Lacika felállt és az egész osztály előtt közölte: Tanár néni, ma olyat teszek, amit még soha! Már előre féltem, hogy mi fog következni, mire a kisfiú folytatta: írok órán. A minap pedig azt kérdezte tőlem, hogy ha nagyon igyekszik, elviszem-e őt is oda, ahová a jobbakat.

S Lacikáról azt is tudni kell még, hogy sajnos nincs egyedül. Osztálytársai legtöbbje mind fizikálisan, mind lelkileg elhanyagolt. Az én csoportjaim különösen, hiszen azokat tanítom, akiket a két párhuzamos osztályból kiemeltek, mert diszlexiások, diszgraphiások, magatartászavarosak vagy egyszerűen csak a szüleik nem foglalkoznak velük, ezért a tanulásban lassabban tudnak haladni. És ők leginkább nem tudást, csak egy kis szeretetet, sikerélményt, elfogadást várnának az élettől. Nekem pedig az a dolgom, hogy ezeket adjam nekik.