Minden kezdet nehéz

Azért persze aggódunk is: eddig szinte a nap 24 órájában együtt voltunk, mit kezdünk ezután, hogyan boldogulunk egymás nélkül reggeltől egészen délutánig? Hiába tapasztaljuk hónapok óta, hogy csemeténket szinte képtelenség hazarángatni a játszótérről, annyira odavan a gyerek társaságért, otthon meg egyre többet unatkozunk együtt, azért érezzük, hogy egy ismeretlen épület, az óvodai gyerekcsoport és az anyuka helyett jelenlévő idegen nénik, így együtt, még riasztóan hathatnak a kicsi számára. A közösségbeadás egy nehéz, talán az első igazán nagy lépés a kicsi önállósodása, családjáról való leválása terén. Eddig mi vigyáztunk minden lépésére, mostantól mások szakértelmében és felelősségtudatában kell megbíznunk, eddig mi jelentettük számára az első, és szinte egyetlen bizalmast, barátot, játszótársat, most érzelmei mások felé is irányulnak majd. Minden kezdet nehéz. Még a legönállóbb, legmagabiztosabb gyerek is megriadhat az anyától való elszakadás pillanatában. Az ijedtség legfőbb oka az, hogy egy óvodás még nem bánik biztonságosan az idő fogalmával: hiába igyekszünk világosan elmagyarázni neki, mégsem látja át, nem tudja reálisan felmérni, mennyi is az a néhány óra, amit nélkülünk kell eltöltenie. A délután, amikor majd érte jönnek, beláthatatlanul messzinek tűnhet, és jó néhány napba beletelhet, mire megtapasztalja: egész jól ki lehet bírni azt a nem is annyira hosszú időt, amit az óvodában tölt. Az első napokban, hetekben tehát a kicsi fokozott törődést igényel, hiszen a beilleszkedés a legegészségesebb gyereknél is nehézségekkel jár. Bízhatunk ugyan benne, de mérget nem vehetünk rá, hogy az első napokat megúszhatjuk sírás, tiltakozás, és „mégsem akarok óvodás lenni” kijelentések nélkül. Nem kell azonban rögtön feladni! Ha a beszokás kicsit nehezebben megy, eleinte hozzuk el a gyereket alvás előtt, mert általában ez a feladat jelenti a kicsinek a legnagyobb nehézséget: ilyenkor a legkisbabásabb, ilyenkor igényli a legtöbb biztonságot, babusgatást. Ha már megszokta az óvó nénit, tőle is elfogadja majd.

Megfelelő helyre kerül?

Sok szülő azonban a kelleténél jobban szorong: maga sem biztos benne, hogy gyermeke óvodaérett-e és hogy vajon a megfelelő helyre kerül-e. Tény, hogy vannak nehezen beilleszkedő, szorongó, félénk, vagy éppen hisztis, nehéz esetek, olyan gyerekek, akik otthoni szokásaikat, egyéni akaratukat nehezebben tudják másokéihoz, illetve a közösségi szabályokhoz illeszteni, kicsit nehézkesebbek, vagy úgymond el vannak kényeztetve. Gyakoribb azonban, hogy a beilleszkedési nehézség hátterében valamilyen szorongás áll. Nem könnyű, pl. önfeledten játszani az oviban, ha a kistestvér eközben otthon lehet a mamával, és ki tudja, miből marad ki a nagyobb, amíg nincs otthon.

Az egészen friss kistestvérek esetében, amíg a nagyobb gyerek nem tér napirendre a dolog fölött, nem is szerencsés az ovit erőltetni: felesleges, hogy úgy érezze: őt most eltávolítják otthonról, mert a mamának van helyette másik. Ha a nagyobb gyerek épp csak betöltötte a 3 éves kort, nincs még lemaradva az óvodáról, nyugodtan várhat otthon egy évet, ha azonban nagyobb, talán mégis érdemes megfontolni, hogy nem veszít-e azzal is sokat, ha továbbra is otthon marad. Egy négyéves gyerek számára a barátkozás, az otthontól való néhány órás távollét, a közösségi szabályok követése, a mondókák, énekek, kézműves praktikák tanulása korának megfelelő kihívást jelent, aminek a legtöbb esetben könnyedén és örömmel tud megfelelni, ezért, ha kistestvér született is, egy idő után talán érdeme megpróbálkoznunk az óvodával. Az ovi persze alapvetően nem valamiféle tortúra, amin át kell esni, hanem egy klassz hely, ahol aranyos óvó nénikkel és szimpatikus gyerekekkel lehet jópofa dolgot játszani. Nem elég azonban, ha mi szülők ezt tudjuk. Meg kell várnunk, amíg gyermekünk is megbizonyosodik erről. Lehet, hogy ez néhány óra alatt megtörténik, de az is lehet, hogy csak hetek múlva. Legyünk türelmesek! A többet ésszel, mint erővel elve ebben az esetben is működik. (he, gya)