Milyen a nyelvoktatás színvonala?

Butuska versikéket tanítottak velünk, amelyek mind a mai napig megmaradtak emlékezetünkben. Végezetül pedig a szövegfordítást erőszakolták ránk. De a legfontosabbat mégis elfelejtették: a kommunikáció semmivel sem helyettesíthető rendkívüliségét. Mert az állandó beszélgetés a diákot lélektani szempontból is doppingolja: önbizalmat ad a magabiztos fellépéshez. Háttérbe szorítja a félelmet, s így egyúttal a „fájdalomküszöböt”, a stresszhatást is minimalizálja.

Primitív szintű olvasási készség

Régebben az igazgatók még azt is megengedték maguknak, hogy a „nyelvtanítás elhanyagolásaként” tudatosan illetéktelen pedagógusokra ruházták át az orosz nyelv oktatását, amelynek következményei az idősebb generáció nyelvtudásán mindmáig nyomot hagytak: töredékes szövegértés, primitív szintű olvasási készség, „környezetbeli” félelemérzet. Tehát inkább hallgatás, mintsem hibás ragozás. Egy akkori végzős gimnazista orosz nyelvi szövegértése körülbelül a mai hetedikes-nyolcadikos tanuló idegen nyelvi szövegértésének szintjén mozgott. Osztályzataink azonban mindvégig kitűnőek voltak: az első jegyet kopírozták a következők.

A gyorstalpalót végzett pedagógus

Változó társadalmi-politikai viszonyaink között a pedagógus szerepe az idegennyelv-tanítás terén döntő fontosságú. De milyen tudást kap az a diák, aki „gyorstalpalót” végzett pedagógus kezébe kerül! Ezek az egyének inkább rontanak a diák addig megszerzett ismeretein, semmint javítanak. Ilyenkor aztán legtöbbször bejön a szülő, s jelzi az igazgatóságon a tarthatatlan helyzetet. Persze azért kivételek is akadnak.

Véleményem szerint ezeket az ún. átképzéseket vagy meg kellene szüntetni, vagy főiskolai-egyetemi szintre emelni (azaz éveken keresztül tartó amolyan folyamatos levelező tagozatos képzés nyelvi laboratóriumokban állandó tanári felügyelet mellett évente meghatározott írásbeli penzumokkal és végszóként diplomamunkával). Mert ez így csupán a szülők, diákok, önmagunk, s természetesen a társadalom áltatása is.

Gyatra vagy átlagos tudás

Ha a mai helyzetet vesszük alapul: sem a tantervek egésze, sem a pedagógusok (részben) felkészültsége egyelőre nem teszi lehetővé, hogy a diákok kiváló érettségi vizsgát tegyenek valamelyik idegen nyelvből. Mert nem egy pedagógusból hiányzik a magabiztosság, a pontos tárgyismeret és az elszántság... Pedig a mai fiatalok előtt már megnyíltak a világlátás, a „világpróbálás” lehetőségei, de gyatra vagy átlagos tudással csupán kiábrándultság lehet az osztályrészük.

Ennek ellenére leszögezhetjük: nagyon sok iskola rendelkezik már jól képzett, elkötelezett, kreatív angol, német, francia, orosz, vagy spanyol, olasz, netán latin szakos tanárral, aki szívügyének tekinti diákjai további boldogulását. Európai Uniós elkötelezettségünk egyenesen arra predesztinál bennünket, hogy legalább két világnyelvet sajátítsunk el, hisz még az egy idegen nyelv ismerete is inkább amolyan félkarú vagy béna hegedűsre emlékeztet.

A konverzáció elsőrendűségére

Hazánkban azonban az igazán intenzív nyelvoktatás csupán nyolc-tíz évre tekinthet vissza. Ezért nem csoda, ha hiányoznak a szakmai felkészítés fontos létesítményei: mindenekelőtt a nyelvi laboratóriumok. A külföldi nyelvkönyvek pedig – a nemzetközi szerződések folyományaként – a nyugat-európai korszerű tanítási módszerekre épülnek: elsősorban a konverzáció elsőrendűségére, kizárólagosságára.

Tudvalevő, hogy a nyelvtanulás módszereit, meg a különböző munkaszervezési formákat csak éveken keresztül történő tapasztalatszerzés útján lehet megszerezni. Az idegen nyelv elsajátításához heti három óra rendkívül kevés, még akkor is, ha ez sztereotip módon éveken át folyik. Többre ugyanis a feszített óraszám miatt egyszerűen nincs lehetőség. És akkor még nem foglalkoztunk a szaktanintézetek idegen nyelvi óraszámaival! Ne feledjük: az érettségiző diákok éppen az idegen nyelvből tett rátermettségi vizsgán (írásbeli, szóbeli), kevés kivételtől eltekintve, igen gyönge eredményeket értek el.

A jövőben a bilingvális iskoláknak fontos szerepük lehet, de csak akkor, ha megfelelő felszereltséggel, műveltségben és emberi magatartásban kiegyensúlyozott tanári gárdával és célirányos tanítási projektumokkal rendelkeznek majd. Ez idő tájt azonban az állami oktatási intézményeknek a szerepük vitathatatlan és nélkülözhetetlen.

A feladat igényes, ugyanakkor halaszthatatlan is. Aki viszont felveszi a harcot az igényes körülményekkel szemben, s egyéniségéből adódóan a legtökéletesebbet nyújtja, az megalapozza önmaga és diákjai jövőjét. Aki meg nem bírja az egyre fokozódó iramot, az folyamatosan lemarad. Veszélyezteti ezzel, természetesen, iskolája hírnevét, s elősegíti fokozatos leépítését a kegyetlen konkurenciával szemben.