Kibe leszünk szerelmesek?

A kisgyerek első három évének legfontosabb szereplője az édesanya. Elsősorban az ő figyelmére, szeretetére és dicséretére van a kicsinek szüksége ahhoz, hogy érzelmileg harmonikusan fejlődjön. Az óvodáskorba érve azonban ez a kétszemélyes világ fokozatosan háromtagúvá alakul. Az apa szerepe hangsúlyosabbá válik: ő az, aki a külvilág szabályait és tiltásait erőteljesebben jeleníti meg, és az ő irányába kibontakozó szeretet az, ami konfliktusba kerül az anya iránti érzésekkel. Hároméves kor körül ugyanis a gyerekekben fokozatosan erős, mondhatni szenvedélyes vonzalom alakul ki ellenkező nemű szülőjük iránt, míg az azonos nemű szülőt inkább riválisuknak kezdik érezni. Háromszög helyzet alakul ki, amelyben a gyermek erős indulatokat, versengést, féltékenységet és bűntudatot él át. Ahhoz, hogy valaki férfivá vagy nővé érjen, és felnőttként képes legyen szerelmi kapcsolatot kialakítani, óvodás korában át kell esnie ezen az érzelmi krízisen, melyet a pszichológusok ödipális helyzetnek hívnak. Sigmund Freud, a századfordulón élt bécsi orvos, a pszichoanalízis és a lelki gyógyítás megalapozója Ödipusz király története alapján nevezete el ezt az érzelmi konfliktus helyzetet. A görög monda szerint Laioszt, Théba királyát, és feleségét egy jós arra figyelmeztette, hogy születendő gyermekük felnővén megöli apját és feleségül veszi anyját. A kisbaba Ödipuszt ezért kiteszik egy hegyre meghalni, ám ott pásztorok találnak rá és végül egy idegen király saját fiaként neveli fel. Felcseperedvén egy jós neki is ugyanazt jövendöli: meg fogja ölni apját és anyját veszi feleségül. Ödipusz nagyon megijed, és nyomban elvándorol otthonából, nehogy a prófécia beteljesedjék. Az úton találkozik egy idegennel (ez Laiosz, saját apja) és egy veszekedés során megöli őt. Thébába érvén feleségül veszi az özvegyen maradt királynét. Anyja és fia sokáig békében uralkodnak, mígnem egy jós fel nem fedi előttük a helyzetet. Amikor Ödipusz ráébred tudattalan bűnére, megvakítja magát, anyja pedig öngyilkos lesz. Ebben a tragikus történetben Freud szerint az a lenyűgöző, hogy Ödipusz olyan vágyat teljesít be, melyet kisgyermek korában mindenki érez. Minden fiús mama hosszasan tudna mesélni arról, hogy fia miképpen vallott neki szerelmet kiskorában, hogyan akart a lovagja lenni, és hogyan igyekezett a papát pótolni annak távollétében. Egy óvodás kisfiú mamája mesélte, hogy miután fia végighallgatta, ahogy valakinek telefonon főnöke durva bánásmódjáról panaszkodik, kijelentette, hogy „csak csinálja ezt olyankor, amikor én is ott vagyok, úgy belerúgok, hogy kiesik a nadrágjából!“ Egy kisiskolás fiú komolyan megnyugtatta az utazás előtt álló apját, hogy segíteni fog a mamának, amíg kettesben lesznek, különösen a pénzzel való bánásban, ami egyébként a papa feladata szokott lenni. Egy négy éves kislány, amikor anyja a nyaralás végén sajnálkozott, hogy a szép vidéket ott kell hagyniuk, szemrehányóan jegyezte meg: „De anyus, hiszen otthon van nekünk az apus!“

A kicsik kezdetben nyíltan kifejezést adnak érzelmeiknek, amivel gyakran zavarba hozzák a szüleiket. Sok felnőtt nem tudja, hogyan is reagáljon, esetleg meg is botránkozik. Számos serdülőkori fejlődési elakadás hátterében találjuk azt, hogy az illető gyermek akar maradni, hogy zavartalanul élvezhesse anyja szeretetét és gondoskodását. Mindannyian ismerjük azokat az agglegényeket, akik sohasem találják meg az igazi nőt, mert senkit sem találnak olyan tökéletesnek, mint az édesanyjukat, aki egyébként még felnőtt korukban is legfőbb bizalmasuk.

Az egészséges középutat talán valami olyan válasz jelentheti, melyet egy 5 éves kisfiú szülei adtak a gyerek felvetésére, miszerint ő már talált magának menyasszonyt, és az a mama. A fiú édesapja erre a kijelentésre barátságos, de határozott hangon felcsattant: „Azt már nem! A mama az én feleségem, te keress magadnak másikat!“ Ez az édesapa valóságosnak tekintette fia érzelmeit és őszintén be vallotta neki a viszszautasítás igazi okát, vagyis, hogy az anya az övé, és meg is akarja tartani magának. Ugyanakkor meg is mutatta neki azt az utat, amelyen majdan kárpótlást szerezhet magának.

A kislány édesanyja, a fiú apja viselkedését, mozdulatait, szófordulatait kezdi utánozni. Igyekszik az azonos nemű szülőhöz hasonlóvá válni, hogy ő is hasonló bánásmódban részesüljön. A kislány csinosítja magát, szorgoskodik a háztartásban és örül, amikor a papa házi tündérnek vagy igazi kis hölgynek nevezi. A fiú bevásárláskor cipeli a mama szatyrát, vagy bíztatja, hogy ne féljen a kóbor kutyától, és rendkívül büszke, amikor az apa tréfásan megjegyzi: „Nahát, te már kész férfi vagy!“

Természetesen ezek az érzések idővel alábbhagynak. A lányok megint anyásak lesznek, örömet lelnek a női témák és titkok megvitatásában a mamával. A fiúk figyelme a papa felé fordul, hiszen a mozdonyokról és rakétákról vele sokkal jobban lehet beszélgetni. A heves szerelmi érzések jó pár évre elcsitulnak, és csak a serdülőkorban élednek majd újra, de akkor már nem a családtagok felé.

Biztosan ti is emlékeztek még arra, mikor kicsik voltatok, és bizonyítani akartatok a szüleiteknek. Most már majdnem felnőttként ez kissé nevetséges, hiszen más gondjaink vannak. Jobban érdekel bennünket az osztálytársunk csinos arcocskája, mint az anyué, szívesebben elmegyünk moziba a barátainkkal, minthogy apánkkal sárkányt eregessünk. És ez így van rendjén. (he, s)