Kalandos utazásom Amerikába

Nevem tán ismerősen cseng pár törzsvendégnek, jelent már meg munkám Szlovákia magyarságának NUMBER VAN napilapjának “next-generation” rovatában.

Helyzetem annyiban változott, hogy azóta egy óceán választ el a szerkesztőségtől.

NEEEEM!!! Ez a válaszom a fel nem tett kérdésre. Nem Mekkdonaldos hamburgert csomagolok és hozzá egy nagy adag mosolyt, meg persze Coca colás üdítőt, amiben a fél jégkorszak el van rejtve…Nem, ez sem talált, nem Denis, a komisz-szindrómájú rosszcsontokra felügyelek bébisintér csúfnévvel…a harmadik tipp? Igeeeeen! Cserediák, ez az, na csakhogy sikerült (Szerintetek miért hívnak cserediáknak, ha senkit nem kaptak cserébe a szüleim? – Ki volna az a kamikaze, aki Nagy Testverünk, a Szép Szovjetunió szomszédságába szeretne menni…).

Szóval mint cserebogár, brrrrr, izé: cserediákként itt tengetem (hó)napjaim a rothadó kapitalizmus fellegvárában, de mielőtt még bárki is aggódni kezdene, mielőtt elszabadulnának az indulatok, kiöntene a Duna, Trianon magyar falu lenne, egy kancsó kenyér ára meghaladná a tavalyi év átlagának kétszeresét és hasonló kisebb változások következnének be miattam, megnyugtatok minden Kedves (és kedvetlen) olvasót, nem éhezem, az UNICEF csomagokra sincs szükség és mostanában a repülők is a kifutópályákat választják landolásra a tornyok helyett és a nyulak is szétosztották a színes tojásokat, egész nyugodt hely lett ez a vidék.

Idejét sem tudom, mikor indultam, biztos, ami biztos alapon bombát vittem a repülő fedélzetére, mert annak ugye, hogy egy bomba van a gépen, manapság már korántsem elhanyagolható az esélye, de hogy kettő, hát…

Szóval a bomba utazott, meg én is vele, de már Amszterdamban baj volt. Vándorcirkuszt rendezett a Holland Királyi Útlevél- és Vámellenőrzési Hivatal egyik polihisztor tisztségviselője az útlevelem miatt. Arra, hogy még nem szerzett PhD.-t politikai földrajzból, akkor döbbentem rá igazán, amikor nem akarta elhinni egy pillanatra, hogy létezik olyan Szlovákország…na mondtam magamban, haver, ha én ezt a klubban egyszer elmesélem…

…Valahogy előkerült egy térkép, aztán – vizet gyúrva ugyan – de bebizonyosodott, hogy Lengyelország déli szomszédja már (valakinek sajnos, másnak kevésbé…) nem Magyarország és így a bajt szimatoló hős holland hazafi utjára engedte a terrorista vonásokban nem szűkölködő, 17 éves, falfehér cserediákot…

Repülünk, de már az Öreg Kontinens helyett az Atlanti-habok parányi képe látszik az ablakomból. Az út nem volt rémálom, de a jószerencsém tovább folytatódott: először a film, amit vetítettek maradt számomra néma, mert ugye éppen a cserediák álruhájú terrorista fejhallgatója mondta fel a szolgálatot. Ami elromolhat, el is romlik, mondta ezt Murphy.

Szóval a (néma)filmnél tartottam: marha jó volt, csak mikor harmadszor kezdték vetíteni…ismeritek a mondást: Jóból is megárt a sok, de még a rosszból…kisebb allűrökkel megtűzdelt utam Atlantában befejeződött, csak 5 évvel késtem le az olimpiát, ezt hívják pechnek.

…Hááát…most hazudjak? Inkább nem: szó mi szó, itt sem ment minden olajozottan. Olyan nyomtatványokat kértek tőlem, amit a követségen meg sem kaptam (elhihetitek, így nehéz odaadni), semmi gond, sir – mondták – csak 90 perc várakozás volt az arra…már papír a kézben, Zolika welcome in UUUUSSSAA, rohanok mint a mérgezett egér, az újabb gépet még el kell érnem. Megvan! Csak előtte még 29 fémdetektor, furcsán néző biztonsági őrökkel. Mit nekem Amerika…vágtázok mint Forrest Gump, na a detektorok olyan koncertet csaptak, hogy azt hittem Sterbinszky Karcsi lovagolja a lemezeket…persze a bácsik “megkértek”, hogy megköszönnék, megtisztelve éreznék magukat, ha egy picit félreállnék… na mondom, hogy hogy az FBI-t nem hívjátok?

Látni kellett volna őket. Az egyikük úgy kiolvasta az útlevelemet, hogy nem maradt benne betű, másik a KODAK stúdió szakembereit meghazudtoló ügyességgel leépítette a kamerámat (ugye kitaláltátok, hogy a sebesség a minőség rovására ment). Társuk közben a cipőmet vizsgálta, lököm ám az érdes angolommal neki, hogy a talpában van egy acélbetét, nehogy már elkopjon olyan könnyen. Már majdnem jelbeszédbe kezdtem, mikor végre abbahagyta az ignorálást és megszólalt, kérem vesse le a cipőt, sir…mit volt mit tenni. 15 perc múlva visszahozta és megjegyezte, hogy csak az acélbetét miatt csipogtatta a gépeket, ami a talpában van. Ha nem mondod apafej, hülyén halok meg…azt hittem ott, abban a pillanatban Nobel-díjazom a csöpp kis szívedet, hogy a ló nyalja meg a meztelen szemedet, vagy legalább megadom Teller Ede email-címet… Sikerült elérnem a gépet és megérkeztem célállomásomra, kár hogy a csomagjaim nélkül, amiket két nappal később küldtek utánam. Szegény embert még az ág is húzza alapon, az egyik bőröndömet vadiújnak nem nevezhető állapotban láttam viszont…

Hát így kezdődött amerikai hódításom, ami azóta – szerencsére – javulófélben van. (Zolika)

Lábjegyzetként szükségesnek tartom leírni, hogy – bár számos valós elemet tartalmaz – történetem jelentős része, abszurdnak tűnő dolgai, felfújt poénjai csak az olvasó érdekében kerültek a szövegbe, a munka érdekesebbé tétele céljából, túlnyomó részük nem igaz.