Időre kell teljesíteni

Kötelező olvasmány. A legtöbb ember összerezzen a szó hallatán és megpróbálja minél gyorsabban elhessegetni maga elől a kellemetlen iskolai emléket. Nekem soha nem volt ezzel problémám. Hozzá kell tenni – a teljesség kedvéért –, hogy a négy év alatt azért nem minden ajánlott könyvet olvastam el, de körülbelül a kétharmadát sikeresen kivégeztem és még rossz élményeim sem maradtak. Úgy kezeltem őket, mint az összes többi könyvet. Elolvastam a fülszöveget, vagy egy ajánlót, és ha tetszett, nekiestem. Ha nem, hát nem. Persze volt, hogy próbálkoztam, de ami nem megy, az nem megy. Valószínűleg soha nem fogom megismerni a Szigeti veszedelem, vagy a Faust jellegzetességeit (az utóbbiból egyébként kötelező volt olvasmánynaplót is írni, ezt ezúton is köszönöm neked anyu, igazán kedves volt tőled), de a történetet azért mindig tudtam nagyvonalakban, vagy a könyvből, vagy innen-onnan. Az egyik nagy kedvencem a Candide, amiért mindenki hülyének nézett az ismerőseim közül, de ez van. Engem megfogott. Ugyanúgy, ahogy a Fizikusok Dürrenmattól, vagy az Édes Anna, vagy Örkény Egyperces novellái, de még az Odüsszeia is jó tud lenni, ha túl tudjuk tenni magunkat az enyhén szólva nehézkés nyelvezetén. Összességében tehát, azt kell, hogy mondjam, hogy eddig semmi bajom nem volt ezekkel a könyvekkel. Nemrég viszont elkezdtem készülni a felvételire és úgy gondoltam, ennek az egyik részeként elolvasom az összes négyévnyi kötelezőt. Nincs ezzel semmi gond, hiszen szeretek olvasni, de arra kellett rájönnöm, hogy ezek a könyvek ilyen formában elvesztették a varázsukat. Rádöbbentem, hogy most ki kell olvasnom őket. Nem azért, mert szeretném, vagy, mert érdekel, hanem azért, mert kell. Én igazán erőlködök, de az oldalak nem akarnak fogyni és a gondolataim is máshol járnak. Azok a könyvek, amik máskor lekötöttek, most nem tudják magukra vonni a figyelmemet, csak azért, mert muszájból olvasom őket. Azt hiszem, kezdem megérteni az osztálytársaimat, hogy miért utálták annyira ezeket a regényeket. Megrontja őket a kényszer, és a tudat, hogy időre kell teljesíteni. Akkor mégis hogyan lehetne rávenni a tizenéves fiatalokat, hogy olvassanak? Aki szeret, az úgyis elolvassa őket, aki pedig nem, hát nem. Nagyon sok emberben nincs meg az igény a tájékozódásra, a megismerésre, és ezt talán nem is kell erőltetni. Csak annyit érnek el vele, hogy a fiatal megutálja az olvasást egy életre, és a műsorújság lesz a legirodalmibb, amit valaha is a kezébe vesz. Az egyik barátnőmmel sikerült megszerettetnem az olvasást, erre kifejezetten büszke vagyok. Előtte ő is a műsorújságos kategóriába tartozott, de hála a véres, boncolós Patricia Cornwell könyveknek ma már imád olvasni. Lehet, hogy a fentiek nem tartoznak a nagy klasszikusok közé, akiktől sok bölcsességet lehet tanulni, de valahol el kell kezdeni. És ezt nem értik az irodalomtanárok. Rögtön magasról akarnak indítani, ahonnan egyértelműen mélyrepülés következik. Hogy is érthetne, vagy akár élvezhetne akár egy homéroszi eposzt, vagy egy orosz drámát az, aki még könyvet sem fogott azelőtt a kezében? Sehogy. Sajnos ezt nem tudják felfogni a tanárok, és ezért erőltetik minden áron a klasszikusokat, amikkel nem is lenne semmi gond, csak hát… kötelezőek. És ez egy rossz kezdés.