Hűséggel és szeretettel

A 2017-es Katedra díjat Csölle Ilona, a felbári alap- iskola nyugalmazott pedagógusa kapta sokrétű pedagógiai tevékenységéért. Áldozatos munkájával bizonyította, hogy kisisko- lában is lehet eredményeket elérni. Személyében olyan pedagógust ismerhetünk meg, aki mindnyájunk példaképe lehet.

Honnan az indíttatás a pedagógusi pályára?

Egy csallóközi kis faluban, Kislúcson születtem, ahol édesapám az ötvenes években az alsó tagozatos iskola néptanítója volt. Ő nevelt az anyanyelv szeretetére, s igényes irodalmi műveket adott a kezembe. Már kiskoromban elhatároztam, hogy felnőttként az ő nyomdokaiba lépek. 1957 szeptemberében szüleim beírattak a felbári iskola 1. osztályába. Örömmel és könnyen tanultam. Alsó tagozatos tanító nénimre, a jóságos és kedves Pörge Máriára máig szeretettel gondolok. A felső tagozaton Vajas Antónia magyar–történelem szakos tanítónő embersége és műveltsége által lett a példaképem. 1966–69-ben a Somorjai Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola diákja voltam. Hogy magyartanár lettem, azt az iskola elismert és nagy tudású tanárának, Husvéth Máriának köszönhetem. A sikeres érettségi vizsga után a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán folytattam tanulmányaimat, és magyar–német szakos tanári oklevelet szereztem. Ezzel életem legnagyobb vágya teljesült. Első munkahelyemen, a Dunaszerdahelyi Gimnáziumban német nyelvet tanítottam. Kollégáim tisztelettel és szeretettel vettek körül mint pályakezdő pedagógust, én pedig igyekeztem helytállni.

Állíthatom, sikerrel; a németóráidat nagyon kedveltük. Felejthetetlen élmények részesei lettünk, német barátokat szereztünk az akkori „csereprogramˮ keretében. Hogy is volt ez?

Kapcsolatba léptem a berlini Heinrich Schliemann Középiskolával, melynek diákjai sok éven keresztül leveleztek a dunaszerdahelyi gimnazistákkal. Személyes találkozókat is szerveztem a két iskola tanulóinak és pedagógusainak.

Felbár kulturális életéért is sokat tettél.

Pedagógusi munkámat 1977. szeptember 1-től falumban, Felbáron folytattam. Tagja lettem a Csemadok helyi szervezete vezetőségének, színházlátogatásokat, irodalmi műsorokat szerveztem, melyekre ma is nosztalgiával gondolok. A felbári iskolában kitűnő kollégák közé kerültem. Kezdettől fogva osztályfőnök voltam, ami sokat jelentett számomra. Már az elején megtapasztaltam, hogy a nevelésben szép szóval és türelemmel érhetek el eredményt, a személyes példamutatás pedig mindennél fontosabb. Szerencsés voltam, hogy az egyik legvonzóbb tantárgyat, a magyar nyelvet taníthattam. A tanítási órák mellett a szakköri foglalkozásokat kedveltem a legjobban. A 70-es és a 80-as években az általam vezetett színjátszó csoport eredményesen szerepelt a járási és a kerületi versenyeken, sőt egy alkalommal Győrben is vendégszerepeltünk a Petőfi Sándor Ifjúsági Házban rendezett karácsonyi műsorban. Közben szorgalmasan készültünk a vers- és prózamondó versenyekre, a Szép magyar beszéd járási fordulóira és a német nyelvi olimpiákra is.

Szép eredményeket értél el a német nyelv oktatásában is. Megosztanád velünk a tapasztalataidat?

Eredményes munkát csak új tanítási módszerekkel és tankönyvekkel, modern segédeszközök alkalmazásával végezhettem. Ebben az iskolavezetés a legnagyobb mértékben támogatott. Az órákon a fő hangsúlyt az önálló szövegalkotás elsajátítására helyeztem. Hogy jól dolgoztunk, az is bizonyítja, hogy volt diákjaim közül többen is német szakos tanári diplomát szereztek különböző egyetemeken.

Munkád során mindig találtál új feladatokat.

A 2000-es évektől a Katedra-versenyek jelentettek számomra új kihívást. Diákjaimmal lelkesen kapcsolódtunk be az irodalmi versenyekbe, s két alkalommal az első helyen végeztünk az országos döntőben. Közben a 7. és 8. osztályok legjobb helyesíróival a Simonyi Zsigmond Helyesírási Versenyre készültünk. A kitartó munka eredményesnek bizonyult. Az évek során tizenöt felbári diák jutott az országos fordulóba, közülük tizenegyen képviselték a felvidéki iskolákat Budapesten a Kárpát-medencei döntőkben.

Ha ki kellene emelned egy eredményt, eseményt, mi lenne az?

A legkiemelkedőbb eredményt 2010-ben érte el az iskola tehetséges tanulója, Somogyi Pál, aki ezen az igényes versenyen az első helyen végzett. Ezzel a teljesítményével ő lett a Simonyi-verseny történetében az első határon túli győztes. Az ELTE BTK zsúfolásig megtelt nagytermében, a Gólyavárban egy kis csallóközi iskola tanulóját köszöntötte az elismerést jelentő vastaps.

Az évek során sosem fáradtál el. Mi adott mindig újabb inspirációt?

Egy-egy sikeres szereplés mindig ösztönzést adott a tanulóknak és nekem is a további munkához. Boldog voltam, amikor láttam, hogy a szülők velem együtt örülnek gyermekük sikereinek.

Hogyan vélekedsz egykori iskoládról, melyben majd negyven évig tanítottál?

A felbári iskolában most is komoly és következetes munka folyik, amely évente megmutatkozik a különböző felmérések és versenyek eredményein. Ez számomra azért is felemelő érzés, mert a tantestület felét egykori tanítványaim teszik ki. Jó látni, hogy szorgalmasan, becsületesen végzik munkájukat, s igyekeznek megfelelni az új pedagógiai kihívásoknak. Feladatuk nem könnyű, hiszen naponta kell bizonyítaniuk, hogy a kis létszámú iskolában is színvonalas munka folyik, ahol felkarolják a tehetséges tanulókat, de a lassabban haladókkal is lelkiismeretesen foglalkoznak.

Milyen tanáccsal látnád el a kezdő és gyakorló pedagógusokat?

Jómagam a 2015-ös tanév végén nyugdíjba vonultam. Az utánam jövőknek üzenem, hogy fordítsanak nagy gondot a szakmai önművelésre, bátran forduljanak tanácsért a tapasztaltabb kollégákhoz, legyenek igényesek önmagukkal szemben, diákjaikat pedig neveljék türelemmel és szeretettel emberségre és magyarságra.

Tudom, hogy az alapiskola befejezése után is sok diákod fordult hozzád segítségért.

Amikor két évvel ezelőtt elköszöntem diákjaimtól, búcsúzóul a táblára írtam a telefonszámomat. Ezzel jeleztem, hogy ha bármikor szükségük lenne a tanácsaimra vagy a segítségemre, ezen a számon mindig a elérnek, mert a „lámpás”, míg ki nem alszik, fáradhatatlanul világít minden kis magyar gyermek számára.

Befejezésül áruld el pedagógiai hitvallásodat.

Most, hogy megkaptam a legjelentősebb szakmai elismerést, elgondolkodtam azon, mivel érdemeltem ki ezt a megbecsülést. Hiszen nem tettem mást, csak a munkámat végeztem lelkiismeretesen és a szívem szerint „hűséggel és szeretettel”.