Hogy legyen? Tudja valaki?

Tavaly még enyém volt a világ. Friss és nem kevésbé jó érettségimet lobogtatva rontottam ki a gimi ajtaján, és tudtam, hogy az akkor érzett boldogság sokáig felülmúlhatatlan lesz. Aztán mégis sikerült: felvettek egyetemre. Azóta viszont az életkedvemet jellemző szinusz-görbe vonala mélypontrekordokat döntöget.

Keresem a helyem

A helyzet nem kilátástalan, csak ahogy keresem a megfelelő kifejezéseket, ugyanúgy keresem a helyem is. Amivel nem lenne gond, mert azt kell tenni: keresgélni, csakhogy aki így tesz, az szívesen találna is ezt-azt. Na, de semmit? Minek a sok tanulás és gyötrődés, ha utóbb kiderül, amit tanulok, azt valójában nem is lehet megtanulni, hacsak nem született velem egyfajta adottság hozzá. Ez esetben viszont már nem is kellene tanulni, csupán gyakorlat által fejlesztgetni, csiszolgatni és persze hallgatni az irigykedőket: „te mákos”! Tehát azt mondom: a tanítás fölösleges? Nem, mert nem az! Ugyanúgy, ahogy nem lenne fölösleges egy-egy szakképzett pályaválasztási tanácsadó sem az iskolákba. Nagy hiba, hogy pedagógusokra hárítják hazánkban a diákok pszichológiai nevelését. Fontosnak tartom, hogy amikor itt az ideje, legyen valaki, aki a megfelelő irányba orientálja a diákokat.

Senki nem feküdt az asztalon

Három éve néhány napot töltöttem egy ausztriai gimnáziumban, Melkben. Történelem órára ültem be, ahol a legmeglepőbb tapasztalatom az volt, hogy az egész tanítás alatt egy ásítozó arcot sem láttam. Ilyeneket figyelek én, ahelyett, hogy hasznos tényeket jegyeztem volna meg a második világháborúról, de az első 10 perc után, kénytelen kelletlen ez került érdeklődésem középpontjába. Ez idő alatt ugyanis a tanár minden kérdésére a diákok mindegyike jelentkezett, hogy válaszolna és senki nem feküdt az asztalon, vagy használta kocsmaasztalnak az iskolapadot, hogy azt támassza.

Nem okosabbak nálunk, tájékozottabbak. Praktikusak, mert törődnek velük. Iskolapszichológus mondja meg hogyan, mikor, hol… tanuljon, a tanár pedig megmondja mit. Neki pedig szintén szakember mondja meg, miként adja át a tudását. Nem láttam könyvek tömte táskákat cipelő tanulókat, mégis mindenben tájokozottak. Praktikusak, azaz gyakorlatiasabbak, mint mi, ezért mikor eljön az idő, érvényesülni tudnak majd a globalizált munkapiacon. Én viszont nem tudok, bár még nem is kellene, hisz vár rám négy év egyetem – jó esetben. Nekem azonban kell, míg nekik hasonló helyzetben nem. Mégse megyek a Dunának, mert hallgatok a bálna szavaira: „Nyugi, szedd össze magad!” – aki ekképp csillapítja kétségbe esését, mielőtt a földbe csapódik.