Gyengék a jegyek?

A felnőttek napirendje, életvitele nem teszi lehetővé a napról napra történő ellenőrzést. Nem is lehet feladatuk, hogy a gyermekkel újrajárják az iskolát, és kiválóan az angolt vagy hiba nélkül oldjanak meg egyenleteket. Ez nem az ő dolguk! Ha nem így cselekszik, akkor lelkiismeret-furdalást érez, hogy nem tesz meg mindent gyermeke jövőjéért. Pedig a lelkiismeretnek nem nála kellene megszólalnia. Szinte kivétel nélkül azt tapasztaljuk, hogy az ilyen esetekben, míg a szülő naponta szorong csemetéje eredményei miatt, addig gyermeke a legkevésbé sem, sőt, az sem érdekli, hogy felelete vagy dolgozata négyes lesz-e vagy hármas.

Apróbb sikerek

A megszorító intézkedések hatására születnek ugyan apróbb sikerek, ám pár hét után a szülő belefárad a „külön műszakba”. A gyermek pedig továbbra is hozza az elvárásnál gyengébb jegyeket. ĺgy megy ez addig, amíg a szülő ismét meg nem elégeli a dolgot, és büntetőszankciókat hoz, kikérdez, ellenőriz, de hosszú távú eredmény még sincs. Az évek során aztán belefárad az örökös harcba és engedi, hogy gyermeke a képességeinél gyengébb teljesítményt érjen el. Néha még panaszkodik az ismerősöknek: „Pedig tudna, ha akarna és egy kicsit szorgalmasabb lenne, de hát inkább a haverok meg a tévézés, a tanulás nem érdekli. Majd megbánja, ha felnőtt lesz, hogy nem tanult jobban!”

És valóban így lesz. A gyermek pedig majd a szülőt hibáztatja, hogy miért nem vette oda a könyv mellé, akkor sokkal könnyebb pénzkeresete lehetne. S így történik ez nagyon sok családban generációról generációra.

Mit várunk el tőle?

Hogyan lehet az, hogy más családokban ezekkel a dolgokkal sokkal kevesebbet kell foglalkozni, és a gyermek mégis jobb tanuló? A magyarázat egyszerű. A szülők együttes fellépése és értékrendje alapvetően meghatározza a gyerekek értékrendjét. Kimondva és kimondatlanul szinte a levegőben lebeg az elvárás szintje. A gyerekek nem erőszak, büntetés és fenyegetés hatására, hanem belső indíttatásból, a szüleik iránt érzett tiszteletből és szeretetből merítik az erőt a mindennapi munkához. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ők mindig és mindenkor hibátlanul, kihágások nélkül teljesítenek. Náluk éppúgy akadnak nézeteltérések, mint bármely más családban, ám a dolgok orvoslásához olyan hatalmas erejű eszközök állnak rendelkezésükre, mint a feltétel nélküli szeretet, a teljes elfogadás, a megfelelő kommunikáció és az összetartozás érzése. S ezek többsége nemcsak szavakban, hanem tettekben és jelekben is megnyilvánul.

A családok gyermeknevelési szokásai végtelenül színes képet mutatnak. Gyakran hallani a gyerekektől, hogy különböző ajándékok vannak kilátásban, ha javítanak a bizonyítványukon.

Saját kudarcok, kisajtolt eredmények

A jutalmazás és büntetés alkalmazása a gyermeknevelés ingoványos területe. Ahol ezen eszközökkel próbálnak a szülők gyermekeikből eredményt kisajtolni, ott előbb-utóbb a saját kudarcukkal kell szembesülniük.

Sokkal jobb eredmény tapasztalható azokban a családokban, ahol a szülők kellő időt és energiát fordítanak arra, hogy gyermekeiknek megfogalmazzák azokat az elvárásokat, amit ők szükségesnek tartanak. Ezek nemcsak a tanulásra, de az egyéb viselkedési szokásokra is érvényesek. Ezek pontos ismerete nélkül ugyanis a gyerekek nem tudják, hogy tulajdonképpen mit is várnak el tőlük. ĺgy aztán az olyan mondatok, hogy: „Tanulj többet!” a gyermek számára semmit sem mondanak. Nem tudja ugyanis, mi az a szint, amit ténylegesen elvárnak tőle. Közös beszélgetésben kell tisztázni az elvárásokat.

Pár nevelési alapszabály

Harmonikus környezetben, ahol a szülők valóban hiteles személyiségek a gyermek szemében, ott a nevelés is egyszerűbb. Ha napról napra tapasztalja a gyermek a feléje forduló figyelmet, „a másik számára fontos vagyok” érzését, az összetartozást, akkor könnyebben elfogadja a keményebb szabályokat is, mert érzi, hogy szülei a javát akarják.

A szülőkkel nagyon nehéz elfogadtatni a kritikát. Ha gond van a csemete iskolai eredményeivel, beszélgessünk el a tanárával!

A helyzet kulcsa a szülő kezében van.

A szidás, korholás helyett vessünk egy pillantást cseperedő gyermekünkre. Ugye milyen helyes, nagy gyerek már? Húzzuk magunkhoz, öleljük meg, dajkáljuk egy kicsit úgy, mint évekkel ezelőtt! Akár szavak nélkül is hozzuk így tudomására, hogy mennyire szeretjük és milyen fontos nekünk.

A PSZICHOLÓGUS VÁLASZOL