Dean R. Koontz: A lélekgyűjtő

A bizarr fantáziájú író, Dean Ray Koontz egyik legsikeresebb regénye, A halottlátó című pszichokrimi már alaposan bemutatta nekünk a huszonegy éves fiú, Odd Thomas nem mindennapi életét. Az előző kötetből megismert, különös hatodik érzékkel rendelkező Odd újabb kalandja A lélekgyűjtő című regényben olvasható, melyre Koontz olvasói (köztük én is) már majdnem akkora lelkesedéssel vártak, mint az óvodások a karácsonyra. Elég, ha az ember felkattint az író honlapjára (www.deankoontz.com), és már a főoldalon Odd Thomas virtuális mása köszönti őt. Ebből is tisztán látszik, hogy Koontz A halottlátóval érte el legnagyobb sikereit, és egyszerűen nem bújhatott ki az ilyenkor szokásos kötelezettség alól: meg kellett írnia a folytatást.

A történet nem túl agyafúrt: Odd Thomas éjszakai nyugalmát egy szellem zavarja meg, akit nem sokkal azelőtt a saját házában megöltek, üvegcsontbetegségben szenvedő fiát pedig (aki mellesleg Odd gyerekkori barátja) elrabolták. A főszereplő hatodik érzéke segítségével nyomába ered a fiúnak, illetve elrablóinak, és szerencsésen el is jut céljához. Kalandos útja során nemcsak a világunkban rekedt halott lelkekkel találkozik, de egy különösen ravasz és gonosz ellenféllel is meg kell küzdenie.

Ha előbb a karácsonyhoz hasonlítottam az izgatottságomat, hát sajnos azt kell mondjam, rájöttem: nem a télapó hozza az ajándékokat. A könyv, bár olvasmányos és izgalmas is, közel sem olyan jó, mint előző epizódja. Az olvasónak egyszerűen muszáj ismernie az előzményeket, ahol a főszereplő jelleme lassan kibontakozik, a cselekménnyel együtt, és ahogy a történet véget ér, úgy ismerhetjük meg Odd Thomas teljes lényét is. Itt a történet már eleve úgy indul, hogy ha nem tudjuk, kiről-miről van szó, akkor könnyen elveszthetjük a fonalat, mivel a főszereplő bizonyos dolgokat már vagy egyáltalán nem árul el magáról, vagy lerendezi azokat egy-két szóval, mintha sietne valahová, és nem lenne ideje tisztességesen mesélni. A könyvnek egyértelmű hátránya, hogy az akció, a cselekmény bőséges leírása a lélektan, a Koontztól már megszokott társadalomkritika, a főszereplő jellemrajza és a mellékszereplők bemutatásának rovására megy. Tehát aki nem olvasta A halottlátót, és nem ismeri Odd Thomast és környezetét, az majdnem csak a cselekmény leírását kapja. Valami olyasmi ez, mintha a finom húslevest nem kanalanként ennénk meg a tányérból, hanem a háziasszony a nyakunkba öntené, hogy „nesze semmi, fogd meg jól!” Önálló kötetként tehát vagy csak nagyon gyengén, vagy egyáltalán nem állja meg a helyét A lélekgyűjtő. Ha viszont A halottlátó kiegészítéseként olvassuk a könyvet, akkor egy kellemes, izgalmas, néha humoros regényt kapunk, amitől nem várhatunk szinte semmi mást, csak akciót. A szórakoztató irodalom rajongóinak mindenképp figyelmébe ajánlom A lélekgyűjtőt, de senki ne ettől a regénytől várja a megváltást. Unalmas hétvégékre pont megfelelő, laza és könnyű olvasmány.

(Animus Kiadó, 2006, 316 old., fordította: Danyi Andrea)