Beszélgetés kamaszokkal életről és halálról

Önismereti és személyiségfejlesztő csoportokban gyakran vagyok együtt kamaszokkal, nagyon szeretem ezt a korosztályt. Okosak, nyitottak, van önálló véleményük, ugyanakkor keresik a válaszokat. Egy kamasszal megtalálni a hangot nem kis feladat. Szerencsére nekem általában sikerül.

A közelmúltban részt vettem egy 3. évfolyamos középiskolai osztály etikaóráján. Mint a tanáruktól előzetesen már tudtam, az emberi élet tiszteletének témakörén belül az eutanázia volt a fő téma. Magam etika, ember és társadalomismeret szakos hallgató vagyok. Hiszem és vallom, hogy az emberről, a mindennapi, hétköznapi, esendő lényről gondolkodni, önmagunkat, saját egónkat feltérképezni egyfajta életstratégia. Újra meg újra megdöbbent, hogy a gyerekek, kamaszok milyen „éhséggel” fordulnak olyan területek, témák felé, mint a barátság, az élet, a szeretet, a család. Csupa olyan fogalom, ami elméletileg mindenki ért, ám ha arra kerül a sor, mégsem tudjuk definiálni őket.

A tanóra után kerekasztal-beszélgetésre hívtam a diákokat, hangsúlyoztam, hogy ez a beszélgetés nem kötelező, akinek kedve van, jöjjön. A 22 fős osztályból 16-an megjelentek, ketten pedig megkerestek, hogy különóra miatt nem tudnak maradni.

Az első kérdésem az volt hozzájuk, hogy szerintük miért vagyunk itt. Jött néhány kamaszos, igazán pimasz válasz, mi szerint „mert ide hívtál minket”, meg „mert esik az eső”, aztán lassan átkanyarodtunk az órán elindított gondolatmenethez: élet! Figyeltek, kérdeztek. Kíváncsiak voltak a családomra, rám. Tudtam, hogy terelnem kell a beszélgetés menetét, mert így eltérünk a tárgytól is, strukturálatlanokká is válunk, ráadásul az idővel sem sikerül jól gazdálkodnunk. Ezért a mellettem ülő fiú felé fordultam, és megkérdeztem, az ő élet- és halálfogalmát vajon mi befolyásolta. Ákos, ez a mellettem ülő festett hajú, lógó nadrágos kamasz karba font kézzel, keresztezett lábakkal ült mellettem, néha beszúrt egy-egy meglehetősen szkeptikus kérdést. Láthatóan igyekezett szeparálni magát, de ahogy egyre jobban előre dőlt, láttam, hogy érdeklődő. Nem tudtam, mire számíthatok.

„Meghal, ez tök normális”

Ákos válasza meglepett. Elmondta, hogy az osztálytársaival elment színházba, megnézték a Rómeó és Júliát, meg persze olvasta is, és az egészből a gyilkosság-öngyilkosság kérdése számára a legérdekesebb. A fiú mondataiból kitűnt, hogy azon szerencsés kevesek egyike, akik családjukban, környezetükben nem találkoztak még a halállal. Volt egy mondata, ami mélyen szíven ütött: „ha valaki öreg, és meghal, az tök normális...”. Vártam, hogyan reagálnak a többiek. Betartották a megállapodást, hogy csak akkor szólal meg valaki, ha az előző befejezte a mondatát. Ákos fő problémája a színházban látottak után az volt, hogy a halál, akármilyen is, nem lehet válasz, mert akik életben maradnak, ugyanúgy egy csomó kérdéssel küzdenek, és még lelkiismeret-furdalásuk is lesz. Arra a kérdésemre, hogy az eutanáziát ebben a gondolatkörben el tudja-e helyezni, nem volt válasza.

A mellette ülő fiú nem volt ott a színházi előadáson, és nem is nagyon akart hozzászólni a témához. Testbeszéde azt jelezte, hogy nyugtalan, van valami, amit nem tud kifejezésre juttatni. Úgy gondoltam, tiszteletben kell tartanom a hallgatását, bár szerettem volna, ha megnyílik. Ahogy Ákosnál a művészeti élmény megjelent konkrétan, úgy több kislány mondataiban is visszaköszönt a médiából csepegtetett, nem túl valóságos kép. A fordulat a beszélgetés felénél következett be. Az egyik lány elmondta, hogy a kutyája nagyon öreg volt, beteg, és a szülei elaltattatták. Ő azt mondta, ez is eutanázia. Nagy vita kerekedett. Tudattalanul, de a filozófia nagy kérdéseit kezdték feszegetni. Lehet-e egy állatról emberi módon gondolkodni? Milyen jogaink, kötelezettségeink vannak az állatokkal szemben? Hol helyezkedik el az ember a természetben?

Egyedül vannak

Volt, aki tiltakozott az állat elaltatása ellen, volt, aki érvelt, hogy a nagyon beteg emberekkel szemben is ez lenne a jó megoldás. A beszélgetés elején passzivitást mutató fiú – Gábor – ekkor szólt hozzá a témához érdemben, először. Elmondta, hogy a kistestvére leukémiás, sokat van kórházban. A kezelések nagyon megviselik, az egész család élete megváltozott. Azt mondta, hogy ha valaki az ő testvérét el akarná altatni, hogy ne szenvedjen tovább, meggyűlölné. Nehéz pillanat volt. Arra kértem a gyerekeket, hogy mindenki vegyen elő egy papírt, és írjon rá egy gondolatot. Valamit, amit Gábornak szeretne mondani. Valami olyat, amire szüksége lenne, ha ő maga lenne ilyen helyzetben.

Természetesen nem láttam, hogy mi került ezekre a lapokra, hisz mindet odaadtam Gábornak. Megilletődötten, csendesen mentek el a gyerekek, némelyikük zavartan „köszönjük”-öt mormolt. Vannak kétségeim, hogy jól oldottam-e meg a helyzetet, hogy sikerült-e adnom valamit a gyerekeknek, hogy nem korbácsoltam-e fel olyan dolgokat, amelyekkel nem szabad magára hagyni sem egyént, sem közösséget, sem felnőttet, sem gyereket. Az mindenesetre biztos, hogy a mai kamaszok ezekkel a dolgokkal, gondolatokkal meglehetősen egyedül vannak. Jó lenne, ha az etikatanítás – és egyáltalán, a pedagógia – teret kapna arra, hogy segítsen együtt gondolkodni...