Az iskolás gyerekek magatartása

Beville francia szerző szerint néha azért beszélünk egyes dolgokról annyit, mert sohasem okoztak annyi problémát, mint ma. Igaza van, nem nehéz eldönteni. Kétségtelen azonban, hogy napjainkban sokat vitatkozunk az emberek és az iskolás gyerekek magatartásáról. Vitáink közben elhanyagolt filológiával csak arról feledkezünk meg, hogy meghatározzuk, miről is beszélünk. Magatartáson ugyanis azokat a tartós viszonyulásokat, kölcsönhatásokat értjük, amelyek az emberekben fejlődésük, nevelésük folyamatában: önmagukkal, társadalmi környezetünkkel (más emberek, kisebb-nagyobb közösségek, hazájuk, a munka termékei stb.) és természeti környezetükkel (növénygondozástól a parkrongálásig, szemetelés, szennyezés stb.) szemben alakulnak ki.

Nyilvánvaló ebből, hogy a vezetők, a pedagógusok azzal adnak példát a többieknek, ha mindenekelőtt önmagukkal harmonikus viszonyban élnek. Aki naponta elárulja, hogy beteges elégedetlenség fűti (nem azzal, hogy mindig újat, mindig jobbat akart, hanem örökös panasza: őt nem becsülik meg érdemei szerint stb.), taszító példát állít a tanulók elé. Hiába követeli másoktól a szorgalmas tanulást, akit még soha nem érhettek tetten, hogy ő is tanul néha (olvas, felkészülten jön az órájára).

A példaadás eszköze a modelláló viszonya a munkájához. Ha a vezető csak dolgoztatni képes, maga nem szeret dolgozni, ne buzdítson másokat lelkiismeretes munkavégzésre. Érdekes új fogalommal találkozunk Levikonál (Levikov: A tevékenység színlelése című munkájában így ír: „az álmunka sokarcú; legkedveltebb formája alighanem az aktivitás”. Valamivel odébb: „Az álmunka nem azt jelenti, hogy valaki ölbe tett kézzel ül. Ellenkezőleg: alaposan megizzad.” Hét-nyolc ügygyel is foglalkozik egyszerre, sohasem ő az oka, hogy egyiket sem képes befejezni. Mindig a túlterhelésre, a körülményekre panaszkodik. Ennek az álmunkának van egy jó szinonimája nyelvünkben: a nyüzsgés. Ha a vezető munkához való viszonyát ez jellemzi, mert mindig inkább tetszést, mint eredményt szeretne elérni, környezetében kétféleképpen reagálhatnak magatartására: vagy átveszik tőle a céltalan nyüzsgést, vagy szánalomra méltót fognak látni benne. Rendszeretetre azzal nevelünk, ha rendszeretők vagyunk, s nem azzal, hogy a rend szépségéről, fontosságáról szónokolunk. Pontossággal, tiszteletre mások tiszteletével, tapintatra tapintattal, bátorságra bátor helytállással nevelhetünk. Sorra vehetnénk a minden embert körülvevő társadalmi, természeti viszonyok bonyolult hálózatának valamennyi tényezőjét, minden esetben ugyanerre a következtetésekre kellene jutnunk. A vezető, a pedagógus nem csodalény. Még csak nem is tökéletes. De tökéletességre törekszik, s ezzel a törekvésével ad másoknak példát. Azzal, hogy hibákat követ el, de azokat nem szublimálja erényekké, kudarcok érik, de azokat nem sorolja sikerei közé, éppen ezért hibái, kudarcai nem válnak állapottá, úrrá képes lenni rajtuk, le tudja küzdeni őket. Tulajdonképpen ezzel lehetne megfogalmazni az ideális vezető magatartásának a modelljét. Ezekben ugyanis benne van a munkatársaihoz és másokhoz való állandósult viszonyának jellege is.