Az iskolapadban kezdődik?

Albérleti szobámban, előző funkcióját tekintve gyerekszoba, találtam két kis lényt. Hátukon – kicsit ciberesítve – a bogarak kitinpáncélját formázó sisakszerű fedő. Ez alól kukucskálnak ki soha nem pislogó, hatalmas szemeikkel. Ha egymással szembekerülve lábukon bizonyos pontok összeérnek, belekezdenek saját nótájukba. Egyik nap, ahogy az asztalom sarkán muzsikáltak, én meg azon töprengtem, mit lehet írni a barátságról, és már az összes aranyfonalat, meg kőolajvezetéket és termelőszövetkezetet – felgombolyítottam, megcsapoltam, bezártam, felrémlett, mi is szoktuk így az egyik barátnőmmel. Megtámadunk egy szórakoztatóipari egységet, és ki-ki fújja a saját nótáját. Ez is egyfajta barátság. És hirtelen eszembe jut az alapsuli, ahol volt egy barátnőm, akivel együtt jártunk oviba, meg alapsuliba. Hatodikosok voltunk, mikor képbe került egy harmadik lány. Nagyon haragudtam rájuk. Persze hogy megcsalva éreztem magam. Nem is szóltunk egymáshoz hónapokig. Mára ugyan kinőttük a bosszúnak ezen formáját, s ha véletlen összefutunk, még váltunk is pár formális mondatot, mi több, volt, hogy látogatni invitáltak otthonukba, s én mentem... De soha nem lettünk a régiek. Soha nem tudtuk áthidalni azt a szakadékot, ami akkor keletkezett. És ez még a jobbik eset. Mert olyan ember is van, aki volt idő, hogy a legfontosabb volt, akiért tűzbe mentem volna, mára meg semmit nem tudok róla. Vagy... Azt mondtam az előbb, ez a jobbik eset. Most eltöprengek. Jobb? Jobb ha van egy semmiről nem szóló ismertség, mintha semmi sincs? De nem csak mi ketten vettük anno komolyan a barátság intézményét. Volt, aki az én helyzetembe kerülve, mielőtt továbbállt volna, még kitépte éppen ex-szé váló barátnéja füléből a keresztelési fülbevalót. ĺgy szakítottunk mi lányok egymás közt. Hogy aztán bevegyük magunkat az ország legkülönfélébb középiskoláinak valamelyikébe, egy új barát megismerésének új esélyeivel. És az újabb barátok nem is sokat várattak magukra. Jöttek, hogy amilyen gyorsan érkeztek, már álljanak is tovább. Hogy választottam az első barátnőm, nem emlékszem. Talán már olyan sokat jártunk egy csoportba, aztán meg egy osztályba, hogy megszoktuk egymást, meg a folytonos változás közepette mi voltunk egymásnak a biztos pont. Középiskolában, mi otthontól 150 km-re volt, és sehol egy ismerős arc, meg ott is kellett aludni, a kiskacsa inprinting-effektusa érvényesült: akivel először találkoztam, az lett a nagy barátnő. Egymásra találásunk létjogosultságát alátámasztotta, hogy egymás után volt a nevünk az osztálynévsorban, és pár nap eltéréssel születtünk, tehát egy jegy, meg ilyenek, és kicsit az érdeklődési körünk is stimmelt. Egymást támogattuk hát a nagy ismeretlenben, egészen addig, míg jobban ki nem ismertük egymást. Ahogy öregedtünk, e fenti mozzanatok egyre inkább elveszítették elsődleges jelentőségüket, s lettek egyre fontosabbak egyéb emberi tényezők.

S attól függően, ki milyen értékrendet kezdett el alapkövetelménynek tekinteni, választottunk magunknak új csillagot. Cseperedtünkkel aztán jöttek az újabb próbák: a másik nem. Esetünkben a fiúk. S megmérettetett, ki milyen türelmes, meddig képes takarodó után az éj leple alatt hallgatni a másik latolgatását, élménybeszámolóját, hangos töprengéseit, ki milyen tanácsokkal tudja hatalmas tapasztalatgyűjteményéből megsegíteni a másikat, anélkül, hogy a következő töri órát hangos horkolásával tenné még színesebbé. Aztán még levelezünk pár esztendőn át, a nyarakba – ha a Joci éppen vizitúrázik a haverokkal – belefér a barátnő is, kivel áldott pillanatokban még tudunk olyan idétlenül vihogni, mint anno gimiben. De többet beszélünk komoly dolgokról, és „a Joci talán elvesz, és akkor lőttek az egyetemnek“, vagy... Aztán a Joci lelép, és egyetemista lesz a barátnő egy másik városban, újabb Jocival és újabb barátnőkkel, akik úgy tűnik, még jobb tanácsokat tudnak adni. Meg ez a Joci feleségül is kéri barátnőd, kinek elmész az esküvőjére, csináltatsz is hamar egy turistafotót, amin csak te meg ő, aztán beteszed az archívumba. Néha még megy a neten pár sor, de csak nagyon távirati stílusban, meg néha egy telefon, de egyre sűrűbb a bocs, most fut ki a tej, meg a csak pár sort és megyek, mert hulla fáradt vagyok, majd holnap bővebben. Aztán az a holnapi nap csak nem akar soha felkelni. Maradnak az egyetemi, a kollégiumi haverok, egy-két új ismertség szórakozóhelyekről, kellemes kiskocsmákból, véletlen találkozásokból. S idővel kirostálódik a nagy sokadalomból az a kevés, akire kimondható: barát. Egyik barátnőm nekem az tíz koronáért kapható zacskós kínai levest is jelenti, amit csak a megfelelő mennyiségű forró vízzel kell nyakon önteni, pihentetni pár percig, és már ehető is, így hát nincs ember, aki elrontja. Kivéve engem. S nincs ember, aki eztán mindezt megenné, kivéve engem. No és a barátnőm. Nem azért eszik velem, mert nem akar megsérteni, hanem úgy van vele, ha én megeszem, ha nekem finom, neki is az. És a legjobb ízűen takarítottuk ki az íztelen lötyit a tányérból, akárcsak egy héten keresztül a főtt rizst, nap mint nap, vagy a májkrémes kenyeret. Ha otthonról csomag jött, akkor meg együtt dőzsöltünk a doboz mellett, míg meg nem pillantottuk annak alját. És valahogy tudtuk úgy kezelni a fiúügyeinket, hogy belefért időnkbe a másik. Nem helyette lett egy más nemű párunk, hanem kicsit mellé. Persze redukálódott az eddig közösen töltött idő, de ezt tudomásul kell és kellett venni.

Apropó, másik nem. Eddig csak barátnőkről ejtettem szót. Talán nem véletlen. Egy ismerősöm mondta egyszer, értsem már meg: „Férfi és nő közt nincs barátság, mert az egyik mindig akar valamit. Ha egyik sem akar semmit, valamelyik akkor is biztos akar valamit.“ Hevesen tiltakoztam, hogy ez nincs így, és nekem igenis vannak fiúbarátaim, de többször bebizonyosodott, igaza van. És ha az ember minden önálltatást félretesz, megtalálja magában e fenti kijelentés igazát. Igen, vannak haverok, ismerősök, de nagyon oda kell figyelni, mert egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy rég nem barátságról van szó. S bár ettől eltekintve ma is vannak olyan fiú alakban született barátaim, akivel ha találkozunk, nem marad el az egymás nyakába ugrás, és az órákig való lelkizés, meg együtt bulizás... De ők mind csak testben férfiak. Lélekben nők. S velük egy fél pillanatig sem kell résen lennem, nem kell figyelnem mit mondok, hogy mozdulok, velük lehetek olyan őszinte, amilyen akarok. Nincs félreértés, sértődés, jó barátból soha többé nem látott idegen. S lehet velük együtt nézegetni a pasikat, anélkül, hogy konkurenciát jelentenénk egymás számára. Ők a legjobb barátnők. De legyen akár férfi, akár nő az illető, az igaz barátok nem rohangálnak az utcán számolhatatlanul. Én legalábbis élek a gyanúperrel, ha valakinek túl sok igaz barátja van, hogy egy sincs neki. Ismerőst könynyű szerezni. Barátot annál nehezebb. (Mint ahogy párt is könnyű találni. Megtartani az igazi feladat.) Mert barátnak lenni nagy meló... Vagy az a világ legegyszerűbb dolga? Nagy meló, mert ha rádcsörög, hogy azonnal beszélnünk kell, mert olyan történt, amit rögtön el kell mondania, vagy mert olyan tanácstalan, vagy mert arrébb kell tolni a szekrényt, vagy vigyázni kéne az aranyhalakra, amíg ő elutazik, te mész. De a világ legegyszerűbb dolga, azért mész, mert neked fontos az a másik ember, és ha neki segítesz, olyan kicsit, mintha magadnak tennéd. A másik viszont nem hív minden csipp-csupp ügy miatt, nem használja ki a te mobilizálhatóságod. Működik valami íratlan szabályszerűség? Valami láthatatlan egyensúly, aminek a fenntartására nekünk oda sem kell figyelni, magától beáll? És nagy meló, mert a másiknak is ott vannak a bogarai. S épp így ott vannak a te bogaraid is. Miket a „de kinek nincs egy kicsi beütése“-elv alapján elnézünk egymásnak, tudomásul vesszük létüket, akár egy mosolyt is megengedhetünk irányukba, mert azokat is szeretjük. Mert a másikhoz tartoznak. S ha már a bogaraknál tartunk, jegyezzük meg: nagy varázslatok tudnak ám történni, ha a barátok bogártenyészete közös vonásokat mutat. Megbízhatóság, tolerancia, odafigyelés, bizalom. Fogalmak, amik ha elszakadnak az elméleti síkról, működőképessé teszik az életünk. S egy barát esetében valamiért ez meg is történik. A varázslat, a megmagyarázhatatlan ott kezdődik, hogy annál az egy-két embernél miért inkább, mint a többiek esetén? Hogy miért pont ők? (sn, he)