Az állami ösztöndíjakról és a hazatérésről

Az ELTE doktori programjának a diákja vagyok. Úgy vélem, a helyzet megkívánja, hogy szóljon az is, aki részese ennek a rendszernek, így belülről, avagy a saját bőrén szerez tapasztalatot az ösztöndíjrendszerről.

Szeptember 31-ig alá kellett írnom a szerződést, melyben arra kötelezem magam, hogy a képzés után majd legkésőbb egy éven belül otthoni munkaviszonnyal rendelkezem.

A támogatási rendszer, mint minden rendszer, tökéletlen. A baj véleményem szerint nem is ezzel van, hanem hogy több, még kevésbé tökéletes rendszerrel kénytelen együttműködni. Úgyhogy Németh Zsolt kijelentései mögött egy sor olyan problémára bukkanunk, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a magyar állami ösztöndíjrendszert miért nem lehet összehasonlítani a más országokban működő egyetemi támogatási formákkal.

Most csak arról beszélek, amit valóban tudok, így maradok a Felvidéknél. A diákok többsége szívesen tanul Magyarországon, mert magyarul tanulhat. Az anyanyelven való tanulás természetes igény; de gondoljunk csak azokra a tudósainkra, akik Németországban, Angliában, Amerikában szereztek oklevelet. Valószínűleg ők sem magyarul hallgatták ott az órákat. Azaz kereshetünk egy elég erős indokot az államnyelv gyenge ismeretében is, amiért az otthoni oktatási rendszer is okolható – hogy sokan 13 év alap- és középfokú tanulás után sem rendelkeznek olyan nyelvtudással, mely lehetővé tenné a szlovák egyetemeken való minden gond nélküli tanulást.

Aki ilyen indokokból jelentkezik magyarországi felsőoktatási intézménybe, az biztos, hogy megpróbálja kijátszani a törvényt azért, hogy ne kelljen visszatérnie. De szerencsére sokan vagyunk olyanok, akik nem látjuk ennyire pesszimistán a világot. A Magyarországon tanuló egyetemisták négy-öt év alatt nem foglalkoznak államnyelvükkel. Nekik rossz belegondolniuk, hogy tudásukat több mint valószínű, az államnyelven kell majd érvényesíteniük, s ebben egyelőre nem segíti őket kétnyelvű szakirodalom, szakszótárak, stb. (Ezek hiányáról nem itt kellene szót emelni, arról viszont, hogy a gondokat néhányan orvosolni próbálják, talán igen.)

Hogy ne kelljen elmenni a szülőföldről, megoldást jelenthetne a magyar egyetem. Nálunk, Szlovákiában most próbálják megteremteni Komáromban. De gondoljunk csak Erdélyre, ahol nem is egy magyar nyelven oktató egyetem van – mégis rengeteg az onnét érkező diák. Esetükben az, hogy fizikailag sokkal távolabb vannak a hazájuktól, mint a felvidékiek, az esetek többségében azt hozza, hogy azon munkálkodnak, hogyan maradhatnának Magyarországon. És a jobb helyzetben lévő ország is erősen csábítja az embert.

A szlovákiai tanulók is tudják, hogyan lehet a szerződésben vállalt hazatérés elől kibújni. Erre az egyik legjobb „recept” a magyarországi házastárs keresése. Egy ilyen társsal „jár” az állampolgárság, ezáltal a magyarországi tartózkodásának esélyei jelentős mértékben javulnak.

Mindez az általam tapasztalt dolgok általánosítása, ami nem mérvadó és nem hivatalos álláspont. Kivétel akad, és nem is kevés.

A következőkben viszont a saját hazatérésem körüli nehézséget mondanám el.

Miért is választottam az ELTE doktori iskoláját? A pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszéke sajnos erősen korlátozott létszámban tud doktoranduszokat fogadni. Az oklevelemet Nyitrán szereztem; öt év elég volt ahhoz, hogy egyértelművé váljon, az ottani magyar tanszékre bizony erősen ráfér már a minőségi javítás. Mivel kétszer voltam részképzésen, a budapesti oktatásról szerzett tapasztalataim indokolják „hűtlenségem” egyetememhez.

Mindaz szép és jó, hogy most Magyarországon tanulhatok, van ösztöndíjam, szállásom, de mi lesz majd, amikor vissza kell jönni? Amivel a jövőben a kenyerem keresni szeretném, az értelmiségi szakma. A legnagyobb baj az, hogy nagyon kevés az ilyen munkahely Felvidéken.

Nem azért, mert a magyarság nem tart igényt a fiatal értelmiségiek munkájára, hanem pont a fent említett, otthoni rendszer tökéletlensége miatt. Az állam nem teremt olyan munkahelyeket, ahol tudásunkat érvényesíthetnénk.

Például: tagja vagyok a Szlovákiai Magyar ĺrószövetségnek. Szívesen vállalnám a szervezet működése körüli teendők ellátását, de nincs mód az ilyen állás betöltésére. Az ilyen, és hasonló szervezetek nem kapnak működési költséget, azaz nincs miből fizetni az alkalmazottakat. ĺgy is nagyon kétes hasznot hoz az a pályázati rendszer, amiből nálunk a szervezetek, kiadók és egyéb kulturális intézmények éldegélnek, ahol több munkaviszonyt kell vállalniuk az alkalmazottaknak, hogy családjukat el tudják tartani.

Ezért, ha a magyar fél azt szeretné, hogy az ösztöndíjasok hazamenjenek, munkahelyet is kellene teremteni. Támogatást kellene adni az oktatásügynek, valamint létre kellene hozni egy sor, a Fórumhoz hasonló intézményt komoly munkahelyekkel, ahol itteni vagy magyarországi diplomával, magyar közegben, magyarul dolgozhat az ember.

Egy szuszra ennyi. Sok dolog kimaradt írásomból; de a maradás-visszatérés problémáját nem is lehet egy ember szemszögéből megnézni. Eleve más a természettudományi és a bölcsészettudományi karok tanulóinak a hozzáállása, és akkor a többieket (jogászok, közgazdászok, orvosok stb.) nem is említettem.

Az biztos, hogy a kérdésből nem lehet sarkított problémát csinálni.