A vezető német zenei exportcikk

A tizenéveseknek – akárcsak a múltban – manapság is szükségük van a saját korosztályukból szár-mazó, de tőlük pár évvel idősebb ideálokra, akikért rajonghatnak, posztereikkel kitapétázhatják a szobájukat.

Igényesebb ideálok

A kilencvenes évek a csinilányok és szépfiúk alkotta, énekelni sok esetben kevésbé tudó, összeválogatott, a háttérből irányított ugribugri csapatok érája volt (lásd: Spice Girls, Backstreet Boys, East 17). Több zenekritikus az igénytelen jelzővel illeti a kilencvenes évtizedet, ami ebből a megközelítésből többé-kevésbé helytálló, hiszen ezeknek a bandáknak a zenéje a lehető legegyszerűbb volt, a szövegvilágukban pedig a komoly témák csak ritkán bukkantak fel, mondanivalójuk javarészt kimerült a szerelem és a szakítás témakörökben. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a zenei élet minden szempontból igényesebbé vált. Nyilvánvaló, hogy az ilyen jellegű csapatok ma már életképtelenek volnának, mint ahogy időközben el is tűnt mindegyikük. (A Take That visszatérése nem mérvadó, a fiúk érettebb zenét játszanak, már nem a tiniket célozzák meg, hanem a saját korosztályukat, a harmincasokat.) Új ideálok kellettek, újfajta zenével.

Az űr részleges kitöltése

Ha egész Európát vizsgáljuk, leszögezhető: még csak kevesen tudják, hogy a mai tinédzsereket, elsősorban a nagyobb alapiskolásokat milyen zenével és hozzá tartozó körítéssel lehet leginkább levenni a lábukról. A németek már rájöttek, a receptet ki is főzték a jelenleg még csak németül éneklő, 2005 őszén befutott Tokio Hotel kitalálásával, és várható, hogy rövid időn belül hozzá hasonló együttesek lepik majd el a kontinensünket. Főleg azután, ha sikeres lesz a kvartett nyárra tervezett első angol nyelvű nagylemeze. A fiúk ugyanis a német nyelvterületet elhagyva a visegrádi országok mellett némi meglepetésre egyelőre csak Franciaországban népszerűek, máshol nem igazán, vagy egyáltalán nem ismertek. Az említett országokban viszont hatalmas rajongótábort verbuváltak, és a kilencvenes évek legnagyobb csapataira emlékeztető rajongást idéztek elő. A pop-, rock- és punkelemekre épülő zenéjüket komolyabb szövegvilággal társítják, mint a szóban forgó formációk hajdanán. Elmondható azonban, hogy semmi újat nem találtak ki, csupán a háttéremberek hathatós közreműködésével haladnak a kor zenei követelményeivel.

A csodás sikerszéria

Az ikertestvérek: Bill és Tom Kaulitz, valmint Georg Listing és Gustav Schäfer 2001-ben alapították meg az együttest Devilish néven, majd Tokio Hotelre keresztelték át. Kezdetekben a szülővárosuk, Magdeburg környéki klubokban és iskolai bulikon léptek fel. Ezután a producerek „kitalálták, megtervezték őket”, fazonigazítással sztárt faragtak belőlük. Gondolom, mindenki előtt egyértelmű, hogy őket is zsinóron rángatják, magyarán, főleg mások döntenek a zenéjük és a sorsuk felett. Korábban maximum a zene iránti vonzódás volt meg bennük, kiforrott stílussal már csak a korukból kifolyólag sem rendelkezhettek. (A legidősebb, Georg a napokban múlt el húszéves.) A háttéremberek rájöttek, hogy zeneileg és szövegileg mivel lehet megfogni a tizennégy év körülieket. A Tokio Hotel hatalmas népszerűsége a tökéletes háttérmunkában és a körítésben rejlik. Leszögezhetjük, hogy egy okosan kitalált, a kilencvenes évekbeli csapatoktól izgalmasabb és színesebb emozenekar.