Bízzunk a reményfutamban?

A választási ciklus meghatározó reformjait egyre halasztgató politrevüben képes lesz-e Szlovákia gazdasága az új esztendőben fölfelé kaptatni, vagy legalább csak megkapaszkodni? A realitásokról és a „második félidő” reményfutamát beintő csengőrázás fontosságáról Antalík Imre egyetemi oktatóval, a Selye János Egyetem Gazdaságtudományi és Informatikai Karának dékánhelyettesével beszélgettünk.

Némi tologatás után a parlament december derekán elfogadta a kilenc hónapja pénzügyminiszter Igor Matovič által benyújtott éves költségvetést. Az új esztendő kihívásait nézve megfelelőnek látja?

Az alapvető pozitívum, hogy az országnak a bizonytalan idők dacára hatályos büdzséje van, és így nem provizóriummal kellett nekivágnunk a 2022-es esztendőnek. Valószínűleg a pénzügyminiszter sem lehetett egyszerű helyzetben, mert a gazdaságilag is nehéz koronaidők viszontagságaiban mind a bevételi, mind a kiadási oldalon több a bizonytalansági tényező, mint a garancia. Pont ez, vagy ez is indokolhatja, hogy az idei költségvetés több tételének meríthetőségét, ebben a nem éppen azonos tónust használó koalícióban, Igor Matovič bizonyos feltételekhez kötötte. De amit azonnal kissé felhúzott szemöldökkel fogadtam, hogy az évek óta lekicsinyelt oktatásügy, beleértve a vonatkozó béreket, az új költségvetésben sem szerepel valami rangos helyen…

Gazdaságpolitikailag remélhető, hogy Szlovákia 2022-ben, stílusosan szólva, elkerülheti a 22-es csapdáját?

„Holtbiztos” jóslatokba bocsátkozni – a világgazdasági trendeket is figyelve –, aligha lenne korrekt. Szlovákia ugyanis kis ország, a gazdasága ellenben erősen nyitott, ezért sok minden múlik az exportja teljesítményén. Ebben a tekintetben az idei év sem lesz kivétel. A gazdasági eredményességét pedig egyrészt a szűnni nem akaró pandémia, másrészt a globálisan zajló, nyugtalanító politikai események is érzékenyen befolyásolhatják. A talpon maradáshoz ezért több forgatókönyv elkészítése is ajánlatos, amelyek közül nem egy feltehetően már ott található a gazdasági szaktárcák vezetőinek íróasztalán.

Az elmúlt esztendők általánosan alacsony inflációja után 2021 „eseménye” a mostanában nálunk is rekordokat döntögető infláció megjelenése volt. Idén ez mekkora többlettehertétele lesz a hazai gazdaságnak?

Azt mondanám, hogy a kordában tartott infláció önmagában nem szokatlan jelenség. Ha jelenleg sem lenne több az ötszázalékosnál, akkor az még belefér a „szabványba”. Ugyanis az utóbbi húsz év inflációs átlaga Szlovákiában is a 3,5–4 százalék körül mozgott, így hát az ötszázalékos szint sem okoz súlyosabb problémát az euróövezet számára. Igaz, most kissé efölé kerülhetünk, de ez a szám belátható időn belül vissza fog esni az utóbbi évek során beágyazódott 3–3,5 százalékos szintre. Az elemzői vélemények szintén azt jelzik, hogy az aktuális inflációs helyzet feltehetőleg rövid távú lesz.

Akkor viszont meddig nőhetnek még az újabban érezhetően megugrott fogyasztói árak?

A mai szituáció elsődleges kiváltó oka, hogy ez most egy keresleti és kínálati, tehát a külső körülmények hatására két oldalról támadó infláció. A kínálati oldalon az gerjeszti, hogy a fontos termékek nélkülözhetetlen alapanyagainak hiánya miatt fölszökkent azok ára, ami beépül a vállalatok költségstruktúrájába. A keresleti oldalon pedig csökkent a gazdasági életet fölpörgető pénz forgási sebessége. A pandémia okozta világméretű válság révén nehézkessé váltak vagy még rosszabb esetben megtorpantak a globális ellátási láncok. Emiatt számottevő logisztikai problémák keletkeztek és leépültek a termelési kapacitások. A kínálati oldal várhatóan 2022– 2023-ban újra magára talál, de addig a keresleti oldalon még nagy pénzek parkolnak a számlákon. Ott nem termelnek hozamot, ami sajnos hozzájárul a pénz vásárlóerejének csökkenéséhez. Hosszabb távon az infláció ezért jelent komolyabb kockázatot a megtakarításokra.

Szlovákiában márciusban lépünk a Covid-járvány harmadik évébe. A kormány azonban már az óévben is igencsak belejött a pénzszórásba, ami aligha segíti a tetemes államadósság lefaragását.

Az természetes, ha egy komoly válsághelyzetben az állam segíteni akar. Inkább az a kérdés, hogyan teszi?! Szinte hasztalanul felaprózza-e a segítségét, vagy a bajba jutott gazdasági szereplőket megsegítve, valóban célirányosan cselekszik. Így hát nincs azzal semmi probléma, ha például a foglalkoztatást megtartó és új munkahelyeket is teremtő vállalkozásokat támogatja, elvégre éppen a kreatív kis- és középvállalkozói réteg foglalkoztatja a lakosság kétharmadát. Ezért is szükségszerű, hogy ez a kockázatokat vállaló munkáltatói réteg – a mai gondokat átvészelve – életképes maradjon. Persze, a gazdasági lejtmenet, illetve a remélt fölfelé kapaszkodás dilemmájának van két további kulcsfontosságú szempontja. Az egyik, hogy az alkotmányos többségének tudatában sem könnyen boldoguló kormánykoalíció végre egyetértésre jut-e a saját programjában szereplő reformok meghozatalában; a másik pedig, hogy az ország versenyképességét elősegítő, de a lassan már két esztendeje késlekedő reformok megvalósításához szükséges EU-források lehívásában a kormány mennyire lesz eredményes. Mert ez utóbbi tekintetben, és hosszú évekre visszamenően, fésülten fogalmazva, az országnak jelentős tartalékai vannak.

Egyelőre abroncsként fog körül bennünket a pandémia. Ezekben a koronaidőkben miért volt fontos Szlovákia számára az euróövezeti tagság egy önálló árfolyam-politikával szemben?

Hogy a jelenlegi és az ehhez hasonló krízisekben a monetáris politikát az Európai Központi Bank irányítja, az a kockázatokat fokozó időkben is védelmet nyújt az olyan országok számára, mint Szlovákia. Nemcsak az árfolyamgyöngülésben mutatkozó hatásoktól óvja meg őket, hanem a tőke is mindig a biztosabb helyekre irányul. Sőt, az olyan időszakban duplán, amikor az EKB nyilván nem is készül kamatemelésre.

Viszont a költségvetés normalizálásához, az államadósság konszolidálásához – a pandémia után – így is kötelezők lesznek a komolyabb megszorítások.

Igen, hiszen a krízishelyzetekben természetszerűen növekszik az államadósság. Annak kisebbítéséhez pedig mindenkit érintően meg kell húzni a nadrágszíjat, mert hát az állam bevételei tudvalévően az adók. Elsősorban a kiadásokat kell visszafogni, míg a bevételeket növelni, vagy legalább szinten tartani. Szlovákiának a GPD-hez viszonyított eladósodottsága jelenleg 60 százalékos. Ezért a pénzköltést – ha egy egészségesebb gazdasági pályára akarunk lépni – nem lehet örökké a világjárványra fogni. Meg hát az eddig torzsalkodva halogatott reformok késlekedése szintén könnyen visszaüthet. Így a gazdasági konszolidáció érdekében is különösen fontos lenne, hogy a kormányzati ciklus harmadik esztendeje végre valóban egy reformév legyen. Akkor majd az Európai Unió helyreállítási alapjában kitűzött „mérföldkövek” szerinti ütemben, Brüsszelből is további jelentős fejlesztési források meríthetők.

Ellenkező esetben akár mélyütést is kaphat a hazai gazdaság? Ha a folyvást viszálykodó kormánykoalíció 2022-ben sem lesz képes megegyezni a becsületesen átgondolt, egyre sürgetőbb reformokban?

Egy négypárti koalícióban mindig megjelennek afféle szándékok, hogy ki-ki miképp tud néhány pluszszázalékot is szerezni. Ezért nehéz a megegyezés, ami lassítja, sőt gátolja is az előre mutató folyamatokat. Pár reformot viszont okvetlenül meg kell lépni, ha nyögvenyelősen is. Ez okból valamiféle megállapodások biztosan születnek, de valószínűleg nem azok legoptimálisabb formáiban. Az érdekelt felek mindegyike ugyan nyerhet velük, ám a mezei halandó, az átlagpolgár szemszögéből mindez kevés.

Vajon mennyiben tartja máig „nyomkövetőben” a szlovákiai gazdaságot, hogy – egy rövidke megszakítással – az utóbbi másfél évtizedben nálunk a maffiaállam kiépítése fontosabb volt az elkerülhetetlen reformoknál?

Hm. Természetesen minden időveszteség károsan hat a gazdaságra. Ez egy kis ország, ahol társadalmi jelenségként elburjánzott a korrupció és a klientelizmus, ami átható kerékkötője a gazdasági fejlődésnek. Elég csupán arra gondolni, hogy például az előre levajazott pályázati versenykiírásokkal szemben a becsületes szakmai versengés keretei közötti rivalizálásban gondolkodni kell, ez pedig az innováció fontos garanciája. Most tehát még jó két éve van a Fico- garnitúrát leváltott kormánynak, hogy ebben a maradék időkeretben az oktatás, a zöldgazdaság, a digitalizáció, az újrahasznosítás, a megújuló energiaforrások forszírozásában nálunk is megalapozzon egy működőképes rendszert.

Ön ebben a kormánykoalícióban látja még ennek esélyét?

Annyi tény, hogy az eltelt 22 hónapban nem sok történt a tavalyelőtt még ambiciózus kormányzati tervek gyakorlati megvalósításában. Pedig ez az évtized Európában a sürgető és a gazdaságot közvetlenül érintő ágazatok környezetkímélő fejlesztésének szellemében fog eltelni. Ezért sportzsargonnal szólva a vigaszágon és a kormányzati ciklus második félidejében talán még behozható valami a féltávon gyűjtött hátrányból.

Tanár úr, ha nagy vetítőn nézzük a hazai rögvalóság képeit, az esztendő első hetében gazdasági téren is érdemes megkapaszkodni az új évi derűlátás reményeiben?

Én általában optimista vagyok, most is az szeretnék maradni. Például az inflációt nézve azt várom, hogy mérséklődik. És végül is a kormány belső vitái ellenére megszülető reformok előre mutató tartalmában bizakodom.

A politika dolga a rohamos fejlődést hirdető szépre festés. Viszont a tényeket nézve megjósolná: ez év végén mit fognak látni az emberek a spájzban? Többet vagy kevesebbet, mint most karácsonykor?

Jó, ha egy közgazdász egy kétesélyes kérdésre azt válaszolja: attól függ! Mert azért a politika sem tehet meg mindent; a változást az embernek önmagában kell megkezdenie.