Pontosan 35 éve történt: Az a nagy havazás

Összenézünk, ennyit mondok: hó, ’87

Aki élt, pontosan tudja, hol volt és mit csinált 1987. január 11-én és az azt követő napokban. A hóból háromméteres to­rnyot varázsolt a 100 kilométeres szél, s a torony jéggé fagyott a mínusz 22 fo­kban, amit például január 13-án hajnalban Győrben mértek. Öt nap alatt 44 centi hullott a városban, a Marcalvárosban élők máig emlegetik, amikor az Oázisnál tetőig ért a hókupac.

Gyalog a Tanácsköztársaság úton

Lánctalpasokat küldtek a mentőknek, a győrieket hétfőn öt szülő nőhöz hívták, tankok segítségével értek be velük a kórházba. Az Ipar úti hídról sítalpakkal ereszkedtek le a munkába menők, a mai Szent István úton a főút közepén kutyagoltak a dolgozók és a diákok. Az alma megfagyott az iskolatáskában, s diákok ezrei maradtak otthon a hét első két napján, míg a főiskolások havat lapátoltak. S a hó újra és újra hullott, napokon keresztül.

A belvárosi óvoda nyugdíjas dolgozója, Baracskainé Csordás Márta épp abban az évben költözött ki családjával Győrszentivánra.

Az óvónők főztek a gyerekeknek

– A hűtőházig valahogy eljutottunk, mivel a téesz és a katonaság Steiger traktorokkal még a mellékutcákat is letakarította. A kisfiammal anyukámékhoz költöztem, hogy dolgozni tudjak, a férjem otthon maradt fűteni. Még éjjel is rakni kellett, nehogy elfagyjon a csőrendszer, azon a télen száznegyven mázsa szenet tüzeltünk el. Az óvodában szerencsénk volt, mert az óvó nénik szinte mind győriek voltak, a központi konyha két napig nem üzemelt, így mi főztünk. A gyerekek ebédjét magyar és orosz katonák szállí­tották tankkal.

- Nem volt megyei orvosi ügyelet – idézi fel a volt péri doktor, dr. Demetrovits Szilárd. – Az ügyeletes nem tudott volna eljutni mondjuk Nyalkára vagy Gyömörére, ezért minden faluban a helyi körzeti orvosnak kellett készen állni öt hétvégén át. Lovas szánt ajánlott a téesz, de nem volt rá szükség. (K2 – L. B., 2015. jan. 10.)

Sok helyen viszont a szán lett a fő szállítóeszköz, s a közutasok és a magyar, szovjet katonák több száz embert mentettek ki az utakról. Egy osztrák férfi kocsija befagyott, gyalog vágott neki a szántóföldnek Hegyeshalomnál és eltévedt. A magyar közút munkatársai mentették meg, már nem tudott járni. (Kisalföld, 1987. jan. 14.) Sokakat fagyási sérülésekkel vittek kórházba és sajnos egyetlen éjszaka alatt négyen haltak meg a megyében, közülük hárman ittasan estek el az utcán.

Forródróton a hadsereggel

Először minden elakadt. A sínekre fagyott a hó, s amíg az egyik szakaszon olvasztották, a másikra újra ráhullott. A dolgozóknak fele, harmada, valahol csak az ötöde tudott hétfőn megjelenni. Kamionok, autók állták el az utakat, hétfőn egyetlen helyközi járat sem indult el, s kedden is csak néhány településre jutottak el azok a buszok, amelyeket be tudtak indítani. De a sofőrök kétharmada úgyis otthon volt, mert bejárók voltak, ők min utaztak volna? (Kisalföld, 1987. jan. 14.) A helyi buszok hétfőn reggel még elindultak, aztán a 7 órás harangkongásra 22 jármű akadt el. A boltokba eleinte – amíg lehetetlen volt a közlekedés – nem jutott ki az áru. Aztán az eladók néha este tízig is talpon voltak, hogy megvárják a kenyér érkezését, ami kiszámíthatatlanná vált.

– Az élelmiszer-ellátás terén a katasztrófahelyzet pozitív történelmi lenyomata volt az összefogás, hogy a Füszért vállalat ellátási felelősségét a dolgozók mennyire átérezték – emlékszik dr. Kiss László, a Kisalföldi Élelmiszer és Vegyiáru Kereskedelmi Vállalat hajdani igazgatója. – A raktárosok néha húsz-huszonöt kilométerről gyalogoltak be Győrbe önként, tudva, hogy ha ők nem emelik meg a raklapot, akkor családok fognak éhezni. S ne feledkezzünk meg az irodai dolgozókról, akik egész nap a telefonnál ügyeltek, forródrótban voltunk a közúttal, a magyar és szovjet hadsereg parancsokságával, a tanácsokkal. Ha egy út felszabadult, igyekeztünk arra szállítani, mielőtt újra járhatatlanná válik.

Ezt a helyzetet mi polgári védelemből tanultuk, igaz, arra az esetre nézve, ha az imperialisták ledobják az atombombát. De az éles helyzetben többet ért a tanultaknál a leleményesség, a józan gondolkodás, a kapcsolatrendszer. Végül egyetlen falu sem maradt ellátás nélkül.

A miniszterhelyettes még a fogkrémre is rákérdezett

A Kisalföld Füszért volt igazgatója is gyalog ment be akkor hétfőn a győri raktárvárosba Ménfőcsanakról, hótaposó csizmában, hátul, Kismegyeren keresztül. Másfél óra volt az út, másnap már érte tudott menni a sofőr.

– Fél nyolcra értem be hétfőn, s ahogy nyitottam az ajtót, csörgött is a telefon, a miniszterhelyettes volt. „Na, Kiss elvtárs, bíztam benned, hogy te beérkezel, ez már biztató.” Utána az első kérdése az volt, hogy rendelkezésre állnak-e a kötelező minimumkészletek. Megnyugtathattam: természetesen. Emlékszem, még azt is tudakolta, hogy van-e elegendő fogkrém.

– Az államilag szervezett, központi elosztású rendszer így működött: a miniszterhelyettes közvetlenül kért jelentést az élelmiszer-ellátottságról, s egyébként rögtön utána felhívott a megyei tanácselnök és a párbizottság első titkára is. Fent mondták meg, hogy mennyi lisztet, cukrot, margarint kaphat a két megye, én döntöttem arról, hogy mennyi jut a két megye boltjaiba, a boltok pedig arról, hogy mennyit vihet haza ebben a nehéz helyzetben a vásárló. Közben valóban előfordult az első két napban, hogy lánctalpasokkal vitték ki az árut egy-egy kisebb településre, főként Vas megyében. De az ellátásért felelős cégeknek az illetékességi területük határait még a leglehetetlenebb útviszonyok között is szigorúan tilos volt áthágni, hiába van Lázi sokkal közelebb Győrhöz, mint a Bakony Füszért tapolcai raktárához. A minisztérium ugyanis csak így láthatta át, hol mennyi áru van készleten.

– Meg kellett találni az egyensúlyt, hiszen a kötelezően meglévő minimumkészletek két nap alatt elfogytak volna, ha annyit szállítunk, amennyit rendelnek. Emberi ösztön, hogy pánikhelyzetben Mari néni is öt kiló lisztet visz haza és a behavazott falu ÁFÉSZ-vezetője is ötszörös mennyiséget igényel. A helyzet a harmadik napra javult, de a katasztrófákra jellemző lélektani reakció egy jó hónapig is kitartott, addig a fékeket folyamatosan be kellett húznunk – mondja.

És a hó csak február közepére olvadt el, február 4-én az akkori Tanácsköztársaság út egyik sávját – a tetemes takarítási költségek miatt – még mindig beborította. Szemünk lassan megszokta az utak megfeketedett hótornyait, s amikor egy hónappal később, március 2-án újra pilinkélni kezdtek a friss pelyhek, a világ nem perdült táncra víg kedvében. József-napon pedig korcsolyáztunk a Velencei-tavon.