Kattintás a Régi Győrre: hetente hatszor is húzta a cigány

„Nekem a Nádor étteremben volt szerencsém együtt dolgozni velük – írja egy nosztalgiázó. A kép küldője, Darvas Márta pedig így adta közlésre a fotót a Régi Győrnek: „prímás nagyapám Csirke Ferenc hegedűvel. Jobb oldalon testvére Csirke Béla brácsás." A kép a 30-as években készült a későbbi Gergátzban, amit a hatvanas évek végén bontottak le a megyei tanács építése miatt. 

Élő cigányzene nélkül sok vendéglőben nem is lett volna hajdan szilveszter. Egy győri cimbalmos e cikk szerzőjének egyszer azt mondta: körülbelül 1992. óta járnak rossz idők a muzsikus cigányra. Azelőtt a hétnek hat napján játszott, a rendszerváltás után már csak heti négy zenés nap jött, aztán csak kettő, végül egy, aztán egy sem. A nyolcvanas évek elején még szólt a cigányzene a Hungáriában, a Zöldfában, a Tó vendéglőben, a Mátyásban, a Vaskakasban, de a gyárvárosi „Kulákban” is. Tizennyolc-húsz zenekart is elbírt a város. 

A cigányzenészek a hatvanas évekre vegyes érzésekkel gondoltak vissza ezelőtt 15-20 évvel – ma már kevesen élnek közülük. Mert igaz, hogy jó idők köszöntöttek rájuk, de váltaniuk kellett, ami kemény dió volt. Hódított a tánczene, s csak az igazi profi maradt talpon, aki klarinétról állt át a szaxofonra, esetleg gitározni kezdett a bőgő után, zongorázni cimbalmosként, s persze kellett egy jó dobos is. Aki nem tudott váltani, éhezett, s a legnagyobb zenészek szétszéledtek a világban. 

Egy igazi cigány négy éves korában kezd el zenélni. Utána napi nyolc-tízórát gyakorol. Ezt persze sokan nem tudják, azt hiszik, hogy a cigány még ma sem tud kottát olvasni, s a zene csak úgy a vérében van. S persze nekünk tudni kell magyar nótát, cigány nótát, magyar, olasz táncdalt, de még a klasszikusokat is Brahmstól a csárdásokig. Ez az életünk. Bagóért is eljátsszuk. Csak az fáj, ha már nem kellünk senkinek - mondta 17 éve a győri Horváth Ádám (Kisalföld, 2004. november 27.)”. 

Nincs új nap alatt: már a ’30-as években is lejátszódott a táncdal hódításához hasonló: a győri társaság és a táncoló ifjúság akkor a dzsessztől szédült meg.  

„Csak annyit szeretnénk elérni - mondta egy prímás 1934-ben -, hogy a keresztény egyesületek a bálokra ne idegen dzsesszt fogadjanak fel, hanem a munka nélkül lézengő magyar cigányokat. Ha lelkeket kellett felrázni, akkor a magyar cigány hegedűje sírt, ma pedig mi jajgatunk, sírunk, de hiába” (Dunántúli Hírlap, 1934. dec. 16.). 

Ebben az időben a Hungáriában, a cigánybálon Flacker Pista, Nyári Dezső, Lakatos Misi és Sárközi Béla zenekara egymást felváltva muzsikált. Zene szólt a Fehérhajóban és a Gergátzban, a Royalban és a Kioszkban. Sárközi legtöbbször a Híd utcai csárdában húzta Dayka Margit fülébe, Flacker Pista zenekarát a Lelóban lehetett megtalálni. Szúró Pista a cigánybálokon betolta a verklit, ez volt a jel: a prímások ilyenkor letették a hangszert és ők kezdtek el mulatni.  

A vendéglősök pedig 1934-ben szó szerint „katasztrófát” emlegettek, mert egy új rendelet miatt a vendéglőkben éjfélig, a kávéházakban pedig csak egyóráig volt szabad zenélni a cigánynak. (Győri Hírlap, 1934. december 7.).