Társunk és támaszunk

„Hát ki vegye meg az Új Szót, ha nem a magyar ember?!” Somogyi Tibor felvételeArról kérdezem, mikor látott életében először Új Szót. Ő viszont a csehországi deportálásról beszél: – Csak úgy érti meg azt az örömömet, amit a szlovákiai magyar lap megpillantása szerzett, ha elmondom a keserű előzményeket is – sóhajtja a Dunaszerdahelyi járás egyik községében, Sárosfán élő Szalay Frigyes. Hosszú sóhaj után szakad ki belőle a múlt.

– Karácsony előtt még ma is összeszorul a szívem, mert negyvenhat decemberében akkor állítottak be hozzánk a kitelepítési bizottság tagjai, s rámordultak apámra, hogy két nap múlva jön a teherautó. Visznek bennünket a nagylégi vasútállomásra, onnan meg Csehországba. Néhány bútort, ruhát vihetünk magunkkal. Kikönyörögtük a péterkályhát is, mert kutya hideg volt akkor. Két családot préseltek be egy marhavagonba. Én tizenhét éves voltam, húgom alig múlt hat, az egyik öcsém négyesztendős, a legkisebb fivérem pedig kéthónapos csecsemő volt. Anyám babusgatta, a kabátjával is betakarta, nehogy megfagyjon a farkasordító téli éjszakákon. Mert négy napot zötyögtünk, és éppen szentestére érkeztünk meg Mladá Boleslavba. Onnan egy özvegyaszszony vitt el bennünket a közeli Skalskóba. Éjfél lehetett, mire fedél alá kerültünk, akkor rebegtük el vacogva, rettegve a Mennyből az angyalt. Elérzékenyülve teszi hozzá: – Rég volt, ne bolygassuk ezeket a sötét éveket, habár a sok szenvedésért, megaláztatásért legalább egy szlovák vagy cseh karakán politikus annyit azért mondhatna, hogy bocsánat.

Legyint egyet. – Negyvennyolcban Péter-Pálkor trágyát szállítottam az egyik ottani paraszt földjéről, amikor megbokrosodtak a lovak. Igyekeztem megfékezni őket, de olyan szerencsétlenül estem, hogy több helyen is eltörött a sípcsontom. A Mladá Boleslav-i kórház sebésze azonnal le akarta vágni a lábam, de apám csehül rimánkodott neki, hogy ne tegye. Behívták a főorvost, Jiří Hanusnak hívták, amíg élek, nem felejtem el a nevét. Megvizsgált, aztán megsimogatott: – Ne félj legényke, lesz katona bel#led... – közölte, s valóban meggyógyultam. Nos, amikor lábadoztam, jött egy férfi, s arról tudakolózott, nincs-e itt szlovákiai magyar. Átöleltük egymást, aztán átnyújtotta a csehországi deportáltaknak írott Jóbarát egy példányát. Két év után ekkor olvastam újra magyarul. Ekkor tudtam meg, mi történt februárban Csehszlovákiában. Negyvenkilenc január tizedikén tértünk haza. Egyszerre voltunk boldogok és elkeseredettek. Mert végre hazatértünk, de a házunkban egy szlovák család pöffeszkedett. Majdnem egy évbe tellett, amíg elkotródtak. Addig az egyik nagyszüleimnél húztuk meg magunkat.

Beszélgetésünk során először derül fel az arca: – Ekkor láttam meg először az Új Szót. Rendszeresen olvastam, ötvennégytől előfizetem. Akárcsak a fiam, és a leányom. Kevéske a nyugdíjunk, de amíg a feleségünkkel ketten vagyunk, addig összekuporgatjuk az előfizetési díjat. Mert hát ki vegye meg az Új Szót, ha nem a magyar ember!

Arra a kérdésemre, hogy mit olvasnak a legszívesebben, egyszerre válaszolják: – Most már mindent, hiszen van időnk. Mindketten reggel átböngésszük a címeket, aztán lámpagyújtáskor olvasgatunk – mondja Erzsike, a feleség. A férj huncutul hozzáteszi: – Most már a hátsó oldalt is olvasom, amióta szép nők fotóit is közlik. Majd elkomorodik: – Érdekel a politika is, és gyakran felháborodom, amikor Slota magyarellenes zagyvaságait olvasom. Egyszer már írok Bugár Bélának, hogy üsse orrba, hátha észhez tér. – Az soha – ingatja a fejét a felesége.

Amikor arról érdeklődöm, akadt-e olyan időszak, amikor le akarták mondani lapunk előfizetését, váratlanul nagy csend támadt. Végül a férfi szólalt meg: – Hát olvastam negyvenkilenc óta sok hazugságot, de a sorok között akadt azért igazság is, meg néha érdekes riportok is megjelentek. Mi csak egyszer akartuk lemondani a lapot. Nyolcvannyolcban, amikor március 25-én megölték a vejemet. Aznap volt az emlékezetes gyertyás felvonulás, talán ő is ott volt, de késő éjjel a munkahelyén, a pozsonyi Slovnaft egyik szerelőaknájában találtak rá, vérbe fagyva. Hónapokig zaklattak a titkosok meg a nyomozók, mert ránk akarták kenni a gyilkosságot. Ilyen hülyeségeket írtak az újságok is. Ekkor hónapokig megundorodtam minden újságtól, hiszen minket senki sem kérdezett, pedig mi szerettük a vejünket, s különben is, hogy vetemedtünk volna ilyen égbekiáltó aljasságra? Egyébként a gyilkost azóta sem találták meg. Hosszú hallgatás után térünk vissza a jelenbe. – Nyugdíjas vízvezeték-szerelő lévén én vagyok a helyi özvegyek és a munkanélküliek támasza. Hívnak szinte naponta csőrepedéshez, javításhoz, szerelésekhez, pedig nagyon reumás a kezem. De megyek, amíg tudok. Valamiképpen olyan társuk, támaszuk vagyok, mint nekünk az Új Szó, amely abban segít, hogy eligazodjam a világban a nagypolitikában, s mindig tudhassam, hogy mi történik a Csallóközben.