Sokféle gazdaság – egyféle pénz?

Az euró bevezetésével az Európai Monetáris Unió (EMU) tagországainak számos átmeneti jellegű problémával kell megküzdeniük. Először is állniuk kell a pénzcsere, tehát a bankók és az érmék cseréjének (valamint az azt kísérő biztonsági intézkedéseknek és felvilágosító kampánynak) a költségeit. A teljes pénzcsere miatt az Unió lakosai esetleg úgy dönthetnek, hogy pénzük egy részét inkább elköltik, mint beváltják, s ez átmeneti árnövekedéshez, inflációs nyomáshoz vezethet. Az otthon, „matracban tartott”, nem adózott, eltitkolt jövedelmek útja is kétséges. Elköltésük a már előbb említett inflációhoz, dollárra való átváltásuk az euró/dollár árfolyam módosulásához vezethet. E mellett említést érdemel az EMU területén kívül felhalmozott európai pénzek cseréjének a problémája is, hisz ezek sok tízmilliárd eurós nagyságrendben keringenek külföldön. A német márka például majd két évtizede afféle félhivatalos fizetőeszköznek számít a Balkánon, sőt Montenegróban és Koszovóban hivatalos pénzként funkcionál. A nemzeti pénznemek forgalomból való kivonása így nem is olyan egyszerű folyamat. Ennek ellenére a fent említett problémák átmenetiek, egyszeri jellegűek, hosszabb távon aligha okoznak problémát. Nem így a konverziót kísérő legfőbb probléma, amely a következő kérdésben foglalható össze: Eléggé egységes gazdasági rendszer-e az EMU ahhoz, hogy közös fizetőeszközt használjanak tagországai? Az euró bevezetésével ugyanis az EMU 12 tagországa elveszti a monetáris (pénzügyi) politika feletti szuverenitását. A pénzkibocsátás és a kamatpolitika meghatározása a közös, frankfurti székhelyű Európai Központi Bank (ECB) feladata. A tagállamok nemzeti bankjai tehát nem szabályozhatják a saját gazdaságaik igénye szerint a monetáris politikát. Például, ha ĺrország gazdasága gyorsan növekszik, és fennáll a veszély, hogy a túlzott növekedés a kormány, a vállalatok vagy a lakosság túlzott eladósodásához, avagy árnövekedéshez (inflációhoz) vezethet, akkor az íreknek magasabb kamatokra van szükségük, amelyek megdrágítják a hiteleket, és elveszik a gazdaság szereplőinek a kedvét a túlköltekezéstől. Egyidejűleg mondjuk Portugália homlokegyenest ellenkező problémákkal küzdhet. Lehet, hogy a portugál gazdaság éppen stagnál és a lisszaboni közgazdászok alacsonyabb kamatokat javasolnak, hogy élénkíthessék a növekedést. Csakhogy a kamatlábakat az ECB állapítja meg, és a frankfurti bankárok az eurozóna mind a 12 tagállamának átlagos gazdasági mutatói alapján döntenek. Az átlagos gazdasági helyzet alapján megállapított kamatlábak „arany középútja” – a fenti példához visszatérve – nem lesz igazán jó sem ĺrország, sem Portugália számára. Nyilvánvaló, hogy a közös monetáris politika annál eredményesebb, minél inkább összhangban van a monetáris unió 12 tagországának gazdasági helyzete. Bár az EMU 12 tagállama közös piaccal és közös pénzzel rendelkezik, azért mégiscsak 12 ország 12 gazdasági rendszeréről van szó, eltérő adórendszerrel, változatos szociális rendszerekkel, különböző kormányzati gazdaságpolitikával és mindenekelőtt gyakran eltérő növekedési ciklusokkal. Az Unióban gyakran előfordul, hogy míg egyik-másik ország gazdasági teljesítménye épp gyorsan növekszik, addig a többié stagnál vagy vissza is eshet. Az egyes régiókat tekintve még rosszabb a helyzet. Az EU számos térsége hosszú távon elmaradottnak számít, magas munkanélküliséggel és alacsony gazdasági aktivitással kénytelen szembesülni, és folyton állami segítségre szorul. Gondoljunk csak Olaszország déli részére, Dél-Spanyolországra (Andalúzia), Görögország számos vidékére (Epeirosz) és még folytathatnánk a sort. Nagyban segíthetne a helyzeten a munkaerő vándorlása. Az USA-ban például a munkavállalók aktív éveik alatt akár tízszer is munkahelyet és lakhelyet váltanak. Ez a nagyfokú társadalmi mobilitás lehetővé teszi, hogy a munkaerő könnyen vándoroljon a kedvező perspektívát kínáló, növekvő gazdaságú térségekbe. Az amerikaiak vándorlási kedve az egyik fő oka annak, hogy az USA térségei között nincsenek akkora különbségek a gazdasági mutatók tekintetében. Más a helyzet Európában. Az öreg kontinensen aligha várható, hogy a szicíliaiak vagy az andalúzok tömegesen felkerekednek, és a gyorsan növekvő írországi munkaerőpiacon próbálnak szerencsét. S ez nem csak a nyelvi különbségek miatt van így, hisz még az egyes országokon belül sem jelentkezik túl nagy mobilitás. Az USA egyes térségeinek gazdasági rendszerei jobban összefonódtak, a tagállamok növekedési ciklusai nagyobb összhangban vannak és a munkaerő mobilitása jóval magasabb mint Európában. Az öreg kontinens 12 „eurós” tagállamában eltérő adó- és szociális rendszerekkel rendelkező, gyakran különböző gazdasági ciklusokat átélő, alacsony társadalmi mobilitással rendelkező térségek mozaikját találjuk. Eközben az EMU tagországai az amerikaiak dollárjához hasonlóan egységes közös fizetőeszközt vezetnek be. Felmerül a kérdés, hogy a jelentős különbségek ellenére bevezetett egységes uniós fizetőeszköz beváltja-e a hozzá fűzött reményeket, és az USA-hoz hasonlóan jól fog-e működni a közös pénzügyi rendszer. Csak a jövő ad választ arra is, hogy a pénzügyi uniót követően az EU tagállamai végigmennek-e azon az úton, amely az adó- és szociális rendszerek egyesítéséhez és egy politikai egységesüléshez vezethet, s amelynek a monetáris unió ezek szerint csak egyik köztes állomása.