Régmúlt idők emlékezetes nagytakarítói

Megszokhattuk, hogy szinte minden ágazat igyekszik felmérni a saját történelmét, nincs ez másképp a takarítóknál sem. A takarítás történetének kezdete szerintük igencsak a régmúlt homályába veszik. Valószínű, hogy már az ősközösségben is volt ilyen tevékenység, csak erről még semmilyen nyomot nem találtunk. Valószínűleg később az egyiptomi vagy római korban, mivel szabad ember nem adta a fejét ilyen foglalkozásra ezt a rabszolgák végezték. A professzionális takarításról (vagyis amikor valaki ebből képes volt megélni, nem otthon tette és nem rabszolga volt) csak az 1800-as évek közepétől lehet beszélni. Másik nehézség – ami a takarítás történetének feldolgozását illeti – az, hogy szétválasszuk a cseléd fogalmát a takarítótól. A másik ilyen rokon szakmának mondható a kéményseprő volt. Ennek igen nagy volt a jelentősége, hiszen gyakorlatilag életvédelmi küldetést látott el.

Egy – valamikor az 1800-as évek vége felé, London utcáin készült – képen az akkoriban használt szerszámokban gyönyörködhetünk. A fa elemek kb. 1-1, 5 méter hosszúak lehettek, amelyeket összetoldva akár egy 20 méteres kémény is megtisztítható volt. A munka viszont nem volt irigylésre méltó, akkoriban igen sok gyereket is alkalmaztak erre a munkára és a fáma azt mondja, hogy akkoriban egy 8 éves, munkaképes gyerek olcsóbb volt egy kutyánál.

Egyik legrégibb dokumentumunk egy takarítóról – egy daguerreotipia (William S. Roberts) – 1850-ből származik, ami egy „Professzor Jim” nevű színes bőrű úriembert ábrázol, aki a Trinity College takarítója. A kép a tornateremben ábrázolja a takarítót, az akkoriban klasszikus szerszámaival. A társadalmi megbecsülésről talán annyit, hogy a fényképet a diákok rendelték, akik nagyon tisztelték és becsülték a takarítót. Arról, hogy volt-e más erénye azon kívül, hogy rendet rakott, nem tudunk, mindenesetre a „Professzor” jelző igen sokatmondó. Az 1800-as évekből van még néhány képünk, melyek általában ünneplőben ábrázolják a takarítót, így aztán a valós munkakultúrából, eszközhasználatból nem sokat láthatunk. Egy dolog azonban egyértelműen kitűnik ezekből a képekből: a takarító megbecsült tagja volt a közösségnek. Természetesen az akkori kép azért nem ennyire idillikus, hiszen 1852-ben jelenik meg Henriett Beecher Stowe amerikai írónő regénye, a „Tamás bátya kunyhója, avagy a négerek élete Észak-Amerika rabszolgatartó államaiban”, ami egy sokkal durvább képet fest az akkori világról.

Természetesen a takarító napjai nem csak a pozitív társadalmi megbecsülésben való sütkérezésben teltek, hanem korlátozott lehetőségeivel nap mint nap eredményeket kellett, hogy produkáljon. Nem mondhatjuk azonban, hogy nem volt törekvés a takarítási munka megkönnyítésére. A Bissell család 1800-as évek második felében már piacra dobja a szőnyegkefét és hamarosan megjelennek az első porszívók is. A porszívók eleinte csak fújták a port, később tekeréssel, pumpálással már szívni is lehetett velük, de a húszas évek vége felé már egységesen elterjedtek a motoros változatok.

Tulajdonképpen a legjobb azoknak a takarítóknak volt, akik egy adott intézmény alkalmazásában álltak. Már az 1900-as évek elejéről van olyan fényképünk, ahol a takarítót egyenruhában mutatják, és olyan képünk is, ahol a takarítóknak már baseball csapatuk is van. Külön kasztot képeztek azonban az úgynevezett „Flat-janitorok”. Ők a nagy ingatlanok gondnokai, házmesterei, takarítói, ablaktisztítói voltak egyben, akik szolgálati lakást kaptak ugyan, de ezért egy héten 7 napon keresztül napi 24 órás készenlétet kellett vállalniuk. Ellentétben egy egyetem vagy gyár takarítóival, nekik nem egy főnökük volt, akivel kialakíthattak valamiféle beosztott felettesi viszonyt, nekik minden lakó parancsolt és sokszor ellentmondásos elvárásokat fogalmazott meg. A takarítók jellemzően bevándorlók voltak és kényszerhelyzetben nem sok lehetőségük maradt. A szervezkedés Chicagoban indult és 1919-ben szakszervezetet alapítottak, aminek ma másfélmillió tagja van. (tak)