Pártok, nemzetek, érdekek

A Duisburg-esseni Egyetem politológusa a képviselők jelenlétét és szavazási szokásait vizsgálta 1999 júliusa és 2003 áprilisa között.

Az általános részvételi arányról ugyan nem készült kimutatás, de a négy év alatt tartott 4437 voksoláson a képviselők háromnegyede jelent meg. A legszorgalmasabbak a hollandok és a luxemburgiak, akik az ülések 85 százalékán ott voltak – a rangsor végén az európai ügyek iránt általában lelkesen érdeklődő írek és a kevésbé lelkes olaszok állnak: utóbbiak a szavazásoknak alig több mint a felén tették tiszteletüket. (Miközben az EU-ban az olasz euroképviselők fizetése messze a legmagasabb.)

A frakciók közül az Európai Szocialisták veszik a legkomolyabban a szavazásokat, de alig maradnak le tőlük a zöldek, a liberálisok és az Európai Néppárt. Csupán a függetlenek csoportja tüntet olykor távolmaradásával, ők csak az ülések 49 százalékát látogatják. A német politológus azt is megvizsgálta, hogy egy párton belül melyik nemzeti frakció a legaktívabb, és ebből az összehasonlításból meglepetésre az osztrák szociáldemokraták jöttek ki a legjobban (90 százalékos részvétellel), de nem lehet panasz a német konzervatívokra (86 százalék) sem.

A lista végén négy olasz képviselői csoport kullog, a baloldaltól Silvio Berlusconi pártján, a Forza Italián és a Nemzeti Szövetségen keresztül a radikálisokig.

Tegyük hozzá, hogy maguk a szavazások nem tartogatnak sok meglepetést, a honatyák/honanyák szeretnek egy irányba húzni, a voksolások zöme 70 százalékos többséggel dől el. (Itt felmerül, valójában van-e értelme az ilyen szavazásnak, vagy az csak formális rábólintás valamire, amit a kormányfők, illetve a bizottság már amúgy is eldöntött.) Ezekben az esetekben még a hagyományosan egymással szemben álló nagy pártok (pl. az Európai Néppárt és az Európai Szocialisták) is félre tudják tenni az otthoni háborúskodást, és általában „egy húron pendülnek”.

A statisztikák szerint csupán a szavazások 15 százaléka szoros, ekkor van tétje a koalícióépítésnek, a különféle pártok egymás közti egyezkedésének. Ilyenkor a képviselők inkább párt-, mint nemzeti hovatartozásuk szerint döntenek, bár itt is vannak kivételek: a kisebb országok képviselői inkább hajlanak arra, hogy egyformán szavazzanak, így a dánok, az írek és a finnek még a politikai térfél eltérő oldalán is szeretnek összetartani, ellentétben a spanyolokkal és az olaszokkal, akik jobban igazodnak a pártvonalakhoz.

A szövetségek nem nemzetek, inkább pártok között köttetnek, állandó partnerek nincsenek: a koalíciók mindig az adott témától függően, ad hoc módon jönnek létre. Az esetek 70 százalékában bármilyen összefogás elképzelhető, igaz, a voksolásnak nincs túl nagy tétje, ha a két „nagy”, a néppárt és a szocialisták egy oldalon állnak. A szoros döntéseknél viszont érvényesül a bal- és a jobboldal szembenállása. A középpártok közül a liberálisok inkább a baloldal, a függetlenek viszont inkább a jobboldal mellett sorakoznak fel.