Nincs nap Új Szó nélkül

Gecse Zoltán most elégedett az újsággalA szerző felvételeA Pozsonytól Kassa felé zúduló forgalomtól alig 3 kilométerre lévő kisközségben, Bárcán keresem azt az embert, akinek életében az újságolvasás már a gyermeki eszmélés ideje óta mindennapos. Téli alkonyatba érkezem, takaros porta mutatja, jó gazda van a háznál. Ölfák rendje, ólak tisztasága, rendszer és rend, ember és Isten egysége, megnyugvást sugalló környezet. Aki fogad, Gecse Zoltán, a gazda, kőművesmester. Itt született, innen járt és jár munkába, ez az ő világa. Munka, élet, kenyérkeresés, szolgálat. Ennek az életnek része az újság, mert ahogyan ő maga mondja: tájékozódni kell az embernek, nem lehet tudatlan a világ dolgairól. Kicsit megilletődik, mikor jövetelem céljáról komolyabban kezdünk beszélgetni, mondván, hogy ő csak egyszerű ember, ugyan ki lehet kíváncsi az ő véleményére. Pedig sokan ismerik, hiszen e vidéken alig van olyan épület, amelyen nem dolgozott volna. A munka mellett minden nap – ha késő este, ha másnap reggel – megnézte, mit is ír az újság. Az újság pedig ebben a házban az Új Szót jelenti. „Még édesapámék rendelték meg annak idején az Új Szót, most is édesanyám nevére jár. Ő 80 éves, de naponta átolvassa a lapot. Nálunk mindig itt volt és olvasta az egész család. Mert tájékozódni kell, nem lehet csak úgy lenni ebben a világban, hogy ne tudja az ember, mi történik itthon és a világban. Én naponta olvasom, főképp a belpolitika érdekel, meg az, mi történik a járásban, a szélesebb környéken, mi hogyan alakul, mit csinálnak a parlamentben, mire megyünk jövőre. Minden környékbeli lapot megtalálhat nálunk, mert a helyi dolgok is fontosak. Jó látni, ha valami az embereket szolgálja, ha érzik az itteniek, hogy nem feledkeztek meg róluk” – mondja Gecse Zoltán. Kávét főz, méregerőset, tűzre rak, mert ugyancsak acsarkodik már kint az alkonyatból előbújó hideg. Kérdésemre, mit kellene változtatni, milyennek látná szívesen az újságot, elmondja: „Az igazat kell írni, ha fáj, akkor is. Nem szabad hazudni, nem szabad szépíteni. Jó lenne, ha többet foglalkozna az újság a kis faluk, az egyszerű emberek gondjával, bajával. Amúgy van most az Új Szóban minden, érdekes is, színes is. Én elégedett vagyok most az újsággal. A kultúra mindig érdekelt. Annak idején jó 15 évig Csemadok-elnök voltam, ami a Csemadokról szól, azt is mindig elolvasom. Sok cikket kivágtam, eltettem magamnak. Népszámlálási adatokat, választási eredményeket, nekem tetsző cikkeket. Jó, hogy újabban vannak írások a hitéletről is. A mellékletek is érdekesek, édesanyám át szokta böngészni a hirdetéseket is. Vannak aztán az egészségről, az életmódról szóló írások. Abban is sok jó, érdekes dolgot lehet találni.”– teszi hozzá.

Munkára, megélhetésre, a falun élés szépségére és nehézségére terelődik a szó. Sóhajtva mondja, bizony már csak ketten vannak férfiak a templomban, a plébános, meg ő, a kántor. A falu templomának újjáépítésekor sokat dolgozott. Irányította, szervezte a munkát. Mert kell a templom, kell a hit, anélkül nem megy. „Megváltozott már ez a falu, elszoktak az emberek a munkától, romlanak a házak, romlik minden. A legrosszabb, hogy belülről romlanak az emberek. Mindez a rendszerváltás óta lett még nyilvánvalóbb. Igaz, azóta meg az Új Szó lett jobb. Ahogy figyelem, még a Vasárnapból csak több jár ki hozzánk, gondolom a műsor miatt, de a napi újságból bizony kevés. Elszoktak az emberek az olvasástól is, mindenkit fogva tart a televízió. Ugyan nézem én is, de nincsen nálam nap újság nélkül. Nincsen nap Új Szó nélkül.”– mondja. Búcsúzunk, megkérdezem még, szeretné-e kezébe venni a 100 éves Új Szót. „Ha a 75 évest még el tudom olvasni, hálát adok a sorsnak. Azt azért szeretném, az újságnak is kívánva meg magamnak is.” – mosolyogja el magát a kapuban.