Mennyit sajtolunk ki a lelőhel

New York/Bécs. Kedden több rekordot is döntött a határidős szabadpiaci olajár: a nap végére New Yorkban az amerikai könnyűolaj ára hordónként (159 liter) 119,90 dollárt ért el. Csak emlékeztetőül: a 100 dolláros (rém)álomhatárt 2008. január 2-án léptük át, 2005-ben még 60 dollár, 2001-ben 25 dollár, sőt 1998-ban pedig 10 dollár alatt volt az olaj ára. Vajon milyen tényezők befolyásolják a kulcsfontosságú energiahordozó árképzését? A szokványos politikai feszültségek felsorolásától most tekintsünk el, ehelyett a kitermelés oldalát vizsgáljuk meg. Napjainkban napi 85 millió hordó nyersolajat hoznak a felszínre, ami gyakorlatilag megfelel a szükségleteknek, annak ellenére, hogy Kína 10 év alatt közel 110%-kal, India pedig 50%-kal növelte szükségletét. Pillanatnyilag a kereslet és a kínálat nagyjából egyensúlyban van. A kibányászott olaj ugyanakkor közel 80%-át még az 1973 előtt feltárt mezőkről nyerjük, az utóbbi időszakban több energiahordozót bányászunk ki, mint amennyi újra bukkanunk (bár most Brazília tengeri felségterületén nagy lelőhelyet találtak). Az USA-ban 25 éve, Nyugat-Európában pedig 10 éve nem épült új olajfinomító, vagyis hiába elegendő az olaj, hiány mutatkozik benzinből és gázolajból.

Bármilyen furcsa, azt sem tudjuk pontosan, hogy a világ mekkora bizonyított olajkészlettel rendelkezik. Például a vezető olajexportőröket tömörítő OPEC tagállamai az 1980-as évek derekán ugrás?szerűen felfelé módosították a tartalékaikról szóló adatokat. Mégpedig azért, mert akinek nagyobb a bejelentett tartaléka, az nagyobb kitermelési kvótához jut. Gyakorlatilag sima számháborúról van szó, aminek kevés a köze a valósághoz. Ugyanezt csinálják a vezető nyugati olajcégek is, mivel a nagyobb készlet növeli részvényeik értékét. Igaz, az olyan társaságok, mint a Royal Dutch Shell később visszakoztak, ám e módosítások nem segítik a tisztánlátást.

Vegyünk figyelembe két további tényezőt is. Az egyik a műszaki fejlődés. Az utóbbi 10 évben az olajfúró tornyok teljesítménye 600 méterről 3000 méterre nőtt, vagyis lassan a mélytengeri lelőhelyet is bevonjuk a termelésbe, beleértve a jéggel borított területeket – ami persze környezetvédelmi aggodalmakat vet fel. Az új technológiák révén a mezők tartalmának nem 20-25 százalékát hozzuk a felszínre, hanem esetenként 60-70%-át is, a korszerűbb detektorok útján pedig mindeddig ismeretlen lelőhelyekre bukkanunk. A másik tényező pedig a mostani magas árak pozitív hatása. Igen, pozitív, mert egyrészt jobban takarékosságra ösztönöz, másrészt olyan olajmezők kiaknázását is rentábilissá teszi, amelyekhez eddig nem nyúltunk. Konkrétan az olajpala- és olajhomokkészletek kitermelésére gondolunk. Az amerikai Wyoming, Utah és Colorado szövetségi államban becslések szerint 800 milliárd hordónyi olajpalát rejt a föld, ami Szaúd-Arábia olajkészletének háromszorosával egyenlő. Kanada Alberta tartományában pedig 1600 milliárd hordónyi nyersolajat tárol az olajhomok, más néven kátrányhomok. Ezek ugyan új technológiát igényelnek, de 100 dolláros szint felett a drágább bányászat is kifizetődő.

Már az 1980-as évek óta úgy tartjuk, bolygónk mintegy 40 évre elegendő olajmennyisséggel rendelkezik. A lelőhelyek kimerülésének idejét ki tudjuk tolni, azonban nem a végsőkig, hiszen az emberiség mintegy egymilliószor gyorsabb tempóban bányássza ki az olajat, mint ahogyan az természetes úton felhalmozódik. Olyan fontos olajtermelő országok, mint az USA, Nagy-Britannia, Kína, Mexikó és Norvégia, már túl vannak a csúcson, vagyis középtávon nem kizárt, hogy csökken a piacra dobott nyersolaj mennyisége. (h, m, shz)