Hogyan pénzeljük az oktatást?

A cseh parlament februárban utasította el azt a képviselői indítványt, mely bevezette volna a tandíj kötelezettséget, véget vetve a főiskolai tanulmányok ingyenességének Csehországban. A kormányzó szociáldemokraták, akik amúgy sem egyeztek volna bele a júniusi választások előtt ilyen javaslatba, nem tartják a tandíjat összeegyeztethetőnek baloldali elveikkel, bár oktatási miniszterük nemrég szegte meg azon ígéretét, mely kétmilliárd koronával megnövelte volna a felsőoktatási intézmények költségvetését.

Az eset, és az ezzel kapcsolatos viták sok olyan dologra felhívják a figyelmet, melyekkel Szlovákiának és a európai uniós csatlakozásra váró többi országnak foglalkozni kell. A Petr Matějů képviselő által beterjesztett javaslat abból az alapgondolatból indul ki, hogy a jövőben az egyetemek és főiskolák működésének anyagi hátterét az állam és a hallgatók közösen biztosítanák, ez utóbbiaknak a magyarországiéhoz hasonló diákhitel-rendszer nyújtana segítséget. Erre egyrészt azért van szükség, mert hosszabb távon az állam kizárólagos támogatása nem lesz elég az egyetemek és a főiskolák fenntartásához. A gazdaságilag aktív lakosság részaránya egyre csökken, a központi költségvetésnek mind nagyobb és nagyobb kiadásokkal kell számolnia, melyet különböző szociális és egészségügyi igények támasztanak majd. Másrészt, Matějů szerint a tandíjrendszer nagyobb felelősséget visz a rendszerbe, mind az intézmények, mind a hallgatók részéről.

A jövő a tudáson alapuló társadalmaké és a magasan képzett szakembereké. Egy szabadpiaci elveken működő ország gazdasága elképzelhetetlen lesz nélkülük. A szakmák, különösen az éllovasnak számító informatikai, biotechnológiai, gyógyászati, gazdasági és egyéb ágazatok drasztikus gyorsasággal szélesedő tudásanyaga egyre jobban képzett szakembereket igényel már ma is, és ez az irányzat a jövőben még jobban elmélyül. Ezért igencsak rossz következményei lehetnek a szürkeállomány elvándorlásának Közép-Európából, amelyet a jobb távlatokkal kecsegtető munkalehetőségek vonzanak. A statisztikák már most figyelmeztetnek arra, hogy megvan a veszélye annak, hogy szakképzett munkaerő híján az Európai Unió elmaradottabb régiói közé fogunk tartozni. Lennének itt is kiváló munkahelyek, ha találnának a külföldi cégek olyan magas és specializált fokon képzett munkaerőt, melyre szükségük van. Ez a régió eddig olcsó munkaerejével vonzotta a befektetőket. Most, miután a bérek emelkedésével ez az előny fokozatosan megszűnik, a magasan szakképzett munkaerő lesz az, ami továbbra is biztosíthatja ezen országok gazdasági növekedést és fejlődést. Ez azonban nem lehetséges bizonyos oktatási keretek nélkül.

A tudásalapú piacgazdaság megteremtésében ezért az egyetemeknek és főiskoláknak kulcsfontosságú szerepük van. A recept egyszerű lenne: juttassunk minél több támogatást a felsőfokú intézményeknek, hogy megnöveljék kapacitásaikat és az oktatás szakmai minőségét, ezáltal biztosítva végzőseinek versenyképességét a munkaerőpiacokon. Bár az egyszeri kapacitásnövelés és minőségjavítás sokszor kizárja egymást, mégis megdöbbentően kevés közép-európai folytatja tanulmányait a középiskola után. Mint ahogy azt például a brünni Masaryk Egyetem rektora, Jiří Zlatuška elmondta, Csehországban a főiskolát végzettek százalékaránya még mindig riasztóan alacsony, noha az egyetemek mindent megtesznek azért, hogy a létszámot növeljék. A többi közép-európai országban hasonló a helyzet, ha nem rosszabb. Ha pedig az állami hozzájárulást vesszük, a cseh költségvetés 1,8 százalékát fordítják ki a felsőoktatási intézmények működtetésére. Lengyelországban ez 2,7%, Magyarországon, ahol pedig van tandíj is, a részarány 2,4%. A bruttó hazai össztermékhez viszonyítva, Szlovákia 0,6%-ot, Magyarország 1 %-ot, Csehország 0,8 %-ot szán felsőoktatásra, az OECD országok 1,6 %-os átlagával szemben.

Egyre gyakrabban vetődik fel a magánszféra szorosabb együttműködésének szorgalmazása az egyetemekkel. Ennek a kooperációnak természetesen pénzügyi vonzata is van, ma a cseh felsőoktatási intézmények költségvetéseinek 14%-át teszik ki a cégektől, vállalatoktól befolyó összegek, az OECD országok 23 %-os átlaga mellett. Ellenzői viszont azzal érvelnek, hogy az egyetemek kiszolgáltatottá válhatnak, mivel a magánszféra anyagi potenciálja deformálhatja az egyetemek küldetését, tanterveit.