Az aranystandardtól az euróig

A 19. század végétől 1914-ig a legtöbb ország aranyban határozta meg papírpénze értékét. Az ún. aranystandard azt jelentette, hogy az illető ország központi bankja köteles volt az általa kibocsájtott bankót rögzített áron aranyra váltani. Az USA-ban például az egydollároson a következő igéret állott: „Az Amerikai Egyesült Államok a bankjegy tulajdonosának kérésére egy dollárt fizet aranyban.” A központi bankok által kibocsájtható bankjegyek mennyiségét így a széfjeikben tárolt arany mennyisége határozta meg. Mivel a jegybankok csak annyi pénzt nyomtathattak, amennyire aranyfedezetük volt, így nem indulhatott be az infláció, azaz a pénz értékvesztése, ami mindig is a fedezetlen pénzkibocsájtás következménye volt. Minthogy minden ország valutája állandó, rögzített árfolyammal kapcsolódott az aranyhoz, egymáshoz is rögzített árfolyammal kapcsolódtak. Mindig tudni lehetett, hogy egy angol font 7,988 gramm aranyat ér, egy amerikai dollár 1,64 grammot, a két valuta egymáshoz viszonyított árfolyama pedig: 1 font = 4,87 dollár. 1880 és 1914 között a klasszikus aranystandard a nemzetközi kereskedelemben is érvényesült, és mintegy varázsütésre egyenlítettte ki a kereskedelmi egyensúlyhiányokat. Például, ha Nagy-Britannia több árut vett a Amerikától mint fordítva, akkor az USA nagy mennyiségű fontot halmozott fel, amit a briteknek eladott árukért kapott. Ekkor Nagy-Britannia úgy rendezte kereskedelmi deficitjét, hogy az amerikaiaknál levő fontért cserébe aranyat szállított nekik. Ez azonnal hatott a két ország árszínvonalára is. Mivel az angolok aranyat vittek ki, ezért kevesebb pénzt nyomtathattak, ami árcsökkenéshez vezetett. Az USA ellenkezőleg, mivel új aranykészlethez jutott, növelhette a pénzkibocsájtást, így ott nőttek az árak. Az amerikai termékek megdrágultak, az angolok olcsóbbak lettek, miközben a két ország valutájának árfolyama nem módosult. Az aranystandardnak azonban voltak hátulütői is. Elsősorban azért, mert a világban található arany mennyisége nem állandó, hiszen bányásszák. Az Egyesült Államok például az 1849-es kaliforniai aranyláz után jelentős aranykészlettel gazdagodott, és ezért növelhette pénzkínálatát és jelentős kereskedelmi hiányt halmozott fel. De akadhat más probléma is. Például, ha egyes országok vonakodnak a pénzkínálatukat az arany be- és kiáramlásához igazítani. Az aranystandardot az I. világháború következtében felfüggesztettték, s bár a huszas években a legtöbb országban helyreállították, a nagy világgazdasági válság sokkhatásai alatt végleg összeomlott. Egyedül az USA tartottta fel részlegesen 1971-ig. A második világháború után, 1946-tól az ún. Bretton Woods-i rendszer működött. Ez szintén a valuták közötti kötött árfolyamokra épült, csak már nem az arany alapján. A nyugati pénzek egymáshoz viszonyított értéke pontosan rögzítve volt, nem változhatott, illetve ha elmozdult, akkor a központi bankoknak kötelességük volt „visszaigazítani”. Ezt a jegybankok a pénzkínálat szabályozásával érthették el. Ha például Németország jóval több árut szállított az USA-ba, mint fordítva, akkor megnőtt a kereslet a német márka iránt. Ez normális körülmények között oda vezetettt volna, hogy a márka felértékelődik a dollárhoz képest. Itt lépett közbe a Német Központi Bank, amely a rögzített árfolyam megvédése érdekében köteles volt piacra dobni márkatartalékának egy részét. A Bretton Woods-i rendszer azonban azt a veszélyt hordozta magában, hogy az egyik fejlett nyugati ország „exportálhatta” az árnövekedést a másikba. Ez történt a 70-es évek elején, amikor az USA-ban jelentős árnövekedés vette kezdetét. A hatvanas évek 2% körüli inflációja 1971-re 6% felé nőtt. Ez eleinte a vietnami háború miatt „megszaladt” kiadások, később az 1973-as olajsokk következménye volt. Az amerikai árnövekedés következtében egyre olcsóbbá váltak az USA piacán a német termékek. Németország egyre növekvő kereskedelmi többletet halmozott fel. A Bretton Woods-i rendszer alapján a német Bundesbank 1971-ben 1 milliárd dollárral növelte a márkakínálatot. A német bankárok úgy vélték, ha az árfolyam védelme érdekében még több márkát engednek forgalomba, akkor Németországban ugyanolyan árnövekedést indítanak el mint az USA-ban. A Bundesbank nemet mondott az inflációra, nem voltak hajlandók több márkát piacra dobni, s egyszerűen hagyták, hogy a márka értéke emelkedjen a dollárhoz képest. Ezzel a Bretton Woods-i rendszer lényegében megbukott. Az 1973-as olajsokk hozta meg a rendszer végső összeomlását. 1973 után az ún. lebegő árfolyamok rendszere vált általánossá a fejlett ipari országokban. Nyugat-Európa államai azonban nem mondtak le arról, hogy az árfolyamingadozások negatív hatásait kiküszöböljék, ebbéli igyekezetük vezetett el az Európai Monetáris Rendszer, majd az euró létrehozásához. Az euróról szóló sorozatunk következő részében a lebegő árfolyamokkal foglalkozunk.