A célokat már kitűzték

Valamit végre tenni kell a csigalassú európai gazdaság felpörgetéséért! – követeli az európai üzleti világ. Igaz, tavaly különféle okok miatt az egész világgazdaság megroggyant, de míg az Egyesült Államok 2002-ben még mindig 2,4%-os növekedést ért el, Kanada pedig 3,3%-ost, sőt Ausztrália 3,7%-ost, addig az EU-ban csak 0,9 százalékos ütemet regisztráltak, és az idén sem várnak gyorsabbat 1%-nál. Márpedig ez a tempó megkérdőjelezi, hogy az EU teljesíteni tudja azt a 3 évvel ezelőtt Lisszabonban kitűzött hangzatos célját, miszerint „2010-re Európának a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb gazdaságává kell válnia”. A mai tizenötöknek már csak azért is magasabb sebességfokozatba kellene kapcsolniuk, mert a szegényebb új tagállamok csatlakozása a mezőny túlzott széthúzódásával, az elvileg egységes piac növekedési potenciáljának elherdálásával fenyeget. A 2000 márciusában elfogadott úgynevezett lisszaboni reformprogram szerteágazó intézkedéscsomagot állított össze, amelynek valamennyi tagországban való egyidejű teljesítése bontakoztatná ki a remélt, tartósan legalább 3%-os GDP-növekedési ütemet. A terv öt területen sorolt fel feladatokat. Az első az innováció fejlesztése – ezen belül elsősorban az internet-hozzáférés bővítése, valamint a tudományos kutatásra fordított kiadások növelése –; a második a távközlési, a közlekedési, az energia-, valamint a pénzügyi szolgáltatási piac általános és teljes liberalizálása; a harmadik a kisvállalkozások iránt barátságosabb gazdasági környezet; a negyedik az akkor 63%-os átlagos foglalkoztatottsági arány 70%-osra emelése, a nyugdíjrendszerek reformja, valamint az oktatásra, főleg a felnőttképzésre fordítandó kiadások emelése; végül az ötödik a környezetvédelem erősítése, mindenekelőtt a szén-dioxid-kibocsátásnak az EU által a kiotói egyezményben vállalt mérséklése. Az elmúlt három év mérlegét meglehetős kíméletlenséggel megvonó Európai Bizottság (EB) az egyik fő problémát a közösségi cselekvés lassúságában látja. A kormányok olykor fondorlatos trükkökkel próbálják meg a részletek között manőverezve elszabotálni a végrehajtást, próbára téve az EB és a luxemburgi Európai Bíróság ellenőrző mechanizmusait. Másfelől a program számos olyan célt is tartalmaz, ahol uniós jogszabállyal valójában nem is lehet ösztökélni az előrelépést. Ezeken a területeken az egyes kormányok bátorságán, ambícióján múlik a változások tempója és mértéke. Már az is rontja az elvileg egységes belső piac hatékonyságát, hogy a tagállamok egymástól jócskán eltérő sebességgel araszolnak a közös célok felé. Ennél is visszahúzóbb azonban, hogy az EU egészére rátelepszik a kontinens legnagyobb gazdaságának lomhasága: a legrosszabb tanulónak tavaly Németország bizonyult, ahol mindössze 0,2%-os volt a gazdasági növekedés, és 10% fölötti a munkanélküliség. Ráadásul a lisszaboni célok időarányos teljesítésében Franciaország és Olaszország is a sereghajtók között van. A nagy európai gazdaságok közül csupán Nagy-Britannia szerepel a középmezőnyben, viszonylag jól teljesít Hollandia és Spanyolország is. A legfürgébbek az északi tagországok, de gazdasági súlyuk nem elég ahhoz, hogy az egész integrációt maguk után húzzák. A lisszaboni tervből ez idáig a különféle piacfelszabadító célokból valósult meg a legtöbb. Európában lényegében befejeződött a távközlési liberalizáció: 2003 közepétől lépnek hatályba ezen a téren az utolsó közösségi előírások. Az eddigi piacnyitásnak köszönhetően az országokon belüli telefonhívások átlagos ára az utóbbi 5 év során a felére zuhant, de a helyi hívások még mindig háromszor olyan drágák Európában, mint az USA-ban. A reformcsomagból kipipálható az energiaszolgáltatások 2007-ig befejezendő liberalizálásának pontos ütemterve is, de számos ország nem várja meg a részhatáridőket a végrehajtással. Március közepén lépett életbe a nemzetközi vasúti teherfuvarozás egy szegmensét liberalizáló uniós törvény, és megkezdődött a postaliberalizáció is. 2005-től olcsóbbá és gyorsabbá válhat az európai légi közlekedés, mert a „légtérpiac” egységesül, az uniós „gépezet” pedig ontja a jogszabályokat, amelyek maradéktalanul átjárhatóvá teszik majd a kontinensnyi piacot a pénzügyi szolgáltatók számára. A sikerek között könyvelhető el az egységes közösségi szabadalomról szóló legfrissebb megállapodás is, amelynek révén az eddiginek a felébe kerül majd a szabadalmi oltalom megszerzése az EU-ban. Felemás azonban a mérleg más területen. Az internetbe bekapcsolt háztartások aránya az utóbbi két évben átlagosan 18%-ról 43 %-ra nőtt, de míg Hollandiában, Svédországban és Dániában a háztartások kétharmada lóg a „hálón”, Görögországban alig több mint 10%-uk. Messze jár még az EU attól a céljától is, hogy az évtized végén a GDP 3%-át fordítsa kutatás-fejlesztésre: a jelenlegi arány 2% alatti, míg az USA-ban 2,7%. Ezer foglalkoztatottból Európában 5,4 jut a kutatói szektorra, az USA-ban 8. A bürokrácia lefaragására tett lépések ellenére az európai társadalom még mindig jobban idegenkedik a vállalkozósditól, mint az amerikai: míg az USA-ban a lakosság 10%-ának van saját vállalkozása, addig az Európában legbátrabb írek közül is csak 9%-nak. A foglalkoztatási ráta a tizenötök átlagában mindössze 64%, szemben a 74%-os amerikaival, és ma még csak Dánia, Hollandia, Svédország és Nagy-Britannia érte el a 2010-re kitűzött 70%-ot. Az európai gazdasági növekedés lassúságát éppen a foglalkoztatási piac korlátai okozzák, csakhogy a vele szorosan összefüggő szociális rendszerek – a társadalombiztosítás, a nyugdíjak, az oktatás – reformja terén az EU édeskeveset tehet, mert ezekben az ágazatokban az uniós jogrend teljes önállóságot garantál a kormányoknak. (HVG, ú)