SOROZATDARÁLÓ: A törött nyakú nő rád hozza a frászt

A mozikban az utóbbi években túlkínálat mutatkozott a kísértetházas horrorokból, és már kezdtem azt hinni, hogy nem nagyon lehet újat mondani a témában. A termelésből Mike Flanagan rendező is alaposan kivette a részét (Oculus, Ouija: A gonosz eredete), és ismerve a műfajt, rájött, hogy egy tízórás sorozatban egészen másképp tud hozzányúlni, mint egy kétórás filmben. A Shirley Jackson regényéből készült The Haunting of Hill House ugyan nem kerüli a műfajban megszokott és alaposan túlhasznált ijesztgetéseket (jump scare), de mértékkel és jó ízléssel veti be őket, a borzalmak itt leginkább a karakterek múltbéli traumáiból, és azok feldolgozatlanságából adódnak. Flanagan tudja, hogy bőven van ideje karakterépítésre: a tízrészes sorozat első öt epizódjának mindegyikét egy-egy főszereplő bemutatásának szenteli. 

Felszínesen nézve ennek a sorozatnak a története is klisés: az ötgyerekes Crain család beköltözik egy óriási, ódon kúriába, amit a lepukkantsága miatt potom áron vesznek meg. A terv az, hogy néhány hónap alatt felújítják, majd borsos áron eladják, csakhogy nem minden alakul a terv szerint. A házzal sokkal több gond van, mint várták, ráadásul a gyerekek némelyike és az édesanyjuk egyre inkább a furcsa ház hatása alá kerül. Eddig minden a zsáner sablonjai szerint történik, csakhogy a The Haunting of Hill House-ban a fenti történetszál csupán flashbackekben látható: a fő szálon a Crain gyerekek már felnőttek, de még mindig kísérti őket a Hill házban töltött néhány hónap, és az ott történt tragédia emléke, amiben elvesztették az édesanyjukat, de igazából máig sem tudják, mi történt pontosan azon a szörnyű éjszakán. Flanagan nemcsak azzal játszik, hogy a jelen képei közé keveri a múlt történéseit, hanem azzal is, hogy ugyanazokat az eseményeket több szereplő szemszögéből is megmutatja, ezáltal sokszor teljesen átértelmezve azokat. Simán előfordul, hogy mondjuk a harmadik részben látunk egy eseményt, majd négy résszel később újra látjuk azt, de immár egy másik karakter szemszögéből, és ezáltal a történet csak lassan, mozaikszerűen áll össze. Részben ez az izgalmas történetmesélés emeli ki a sorozatot a zsáner tipikus alkotásai közül, de csak részben. A The Haunting of Hill House legfőbb erénye az, hogy elsősorban nem a kísértetekről szól, sokkal inkább arról, mi történik az emberi lélekkel a feldolgozatlan traumák hatására. Sokkal többet elmond a gyászról és a szülői túlféltésről, valamint a világ előli bezárkózásról, mint azok a drámák, amelyek kifejezetten ezeket a témákat boncolgatják, ráadásul hihetetlen érzékenységgel helyezi el a témáit egy kísértetházas történet alkotóelemei közé. Amit a sorozat az ötödik és a hatodik epizódban nyújt, az tényleg rendkívüli. És eközben nem felejt el félelmetesnek lenni. Nagyon félelmetesnek. Sohasem akarom az álmaimban viszontlátni a törött nyakú nőt!

Tóth Csaba