Elhagyta az urát!

Az ilyen jellegű beszélgetéseknek gyakran fültanúja voltam, míg középiskolába és egyetemre jártam, hiszen addig tömegközlekedést használtunk. Minél kisebb a buszmegálló, annál többet hall az ember lánya a nénik magánéletének alakulásáról, az újabb orvosi rémtörténetekről, olyan megélésekről, amelyek színesebbre festik a várakozással hosszú perceket. A két néni csevegése viszont nem a megszokott forgatókönyv szerint zajlott, nem az unokák és a gyerekek méltatása követte a folyamatot, hanem az, hogy kivel mi történt a régi iskolapad elhagyása után több évtizedes távlatokból. Ha szerencsés a véletlenszerűen kiválasztott hallgatóság, még ismeri is az említett ismerősöket, esetleg tud hozzájuk kapcsolni arcokat, néha úgy, hogy már a gyerekeiket ismeri az ember. „A Terike elvált, hallottad?” „Nem, az is vénségére bolondult meg?” „Hát, látod” – bólogat a másik. „De miért tette, hisz negyven éve eltűri az urát, most akar mást?!” „Most, képzeld, állítólag összeszűrte a levet valami kiránduláson egy özvegyemberrel, az meg fűt-fát megígért neki, Terike meg összepakolt, és otthagyta házzal együtt a Józsit.”

A két nő szava egy pillanatra megáll, valamiért arra gondolok, a néniknek eszükbe jut: talán mégsem lehet egy ilyen döntést ennyire felszínesen megközelíteni, hogy ha bármikor jön egy méltóbb élethez a lehetőség, dönthetünk. „A Józsi az hányas is?” „Annyi, mint az unokatestvérem, most lesz hatvan, Teri is annyi.” Aztán megint kísérteties csend jön.

Valamit jelez, talán egy újabb pletyka jut az eszükbe, szinte várom a kibuggyanó szavakat. „Józsinak is annyi – mondja aztán a vörös hajú hölgy. – Teri nélkül az is a kocsmából megy a koporsóba. Tudod, hogy milyen! A gyerekek is az anyjuk miatt járnak haza, igen buta ember volt az mindig. Egy jó szava nem volt az asszonyhoz, nem is értettük soha, az a szép és okos leány hogy választhatta a Józsit, száz különb kérője is lett volna.” „Hát tudod – mondja a másik –, nagy szerelem volt az. Emlékszem, amikor a búcsúi bálon megjelentek, kézen fogva, Józsi olyan büszke volt, hogy Teri beadta a derekát. Teri meg azt mondogatta nekünk, amikor rákérdeztünk, mit akar ettől a Józsitól, akinek még az elemit is gond volt elvégezni, hogy nem az iskola teszi az embert, és Józsikázta, mint egy kisfiút.”

„Biztos azt hitte, majd őérte megváltozik, nem?” „De, biztos. Állítólag ez a mostani pasas mérnök, sokat utazik, viszi magával őt is.” „Hát, sikerüljön nekik, Teri amúgy igen jólelkű leány volt mindig” – állapítják meg.

„S amúgy, nálatok mi újság? – kérdezi a vörös a másikat. – Ferinek, hallom, volt egy szívrohama.” „Ne is mondd! – vált a beszélgetőpartner hangszíne. – Nehéz volt, de megműtötték, már jól van. De tudod, mást nem enne, csak a füstöltet, múltkor mondta is neki a doki, hogy ha így folytatja, legközelebb nem tudják megmenteni, le kellene fogynia is, de csak erőszakoskodik, hogy neki ez már jó. Tudod milyen, senkire se hallgat!”

Csend. Zavart csend. Kimondatlan életigazságok, némaságba burkolva. Ezt még én is értem, hiába a fiatalságom, a tapasztalatlanságom. Itt az emberi határ, a női lét nagy szakadéka, a férfiról való gondoskodás láthatatlan plafonja.

Felszállunk a buszra, a nénik előreülnek, én hátra, így már nem hallom a diskurzust.

Gondolkodni kezdek Teri nénin. Hogy milyen hírértéke van a tettének, hogy hogyan terjed szájról szájra az élete alakulásának ilyen fontos lépcsője, és csodálom, ismeretlenül is! Mi kellett hozzá, hogy ne adja fel, ezen kattogok! A Teri-féle nők mit tudhatnak?