Egy teljes életnyi Éden

Mindvégig benne éltünk, évezredeken át, ahogy most is, csak a képességünket veszítettük el, hogy át tudjuk érezni istenáldotta helyzetünket, és vigyázzunk is rá. 

A Föld, az otthonunk, a kertünk, a környező dombok sora, a meanderező folyók ligeterdeje mindig maga volt az Éden. Még ha közel áll is hozzánk a természet, reggel korán elmegyünk otthonról, hogy hozzájáruljunk a GDP elvárt növekedéséhez, a még több kőolaj kitermeléséhez, a még több PET-palack legyártásához, a még több zöld terület feltöréséhez, hogy aztán a még több profitból annál is több olajat termeljünk, újabb természetes élőhelyeket számoljunk fel. Végül késő este esünk haza, amikor már nem igazán van másra erőnk, minthogy belesüppedjünk a fotelbe és nézzünk ki a fejünkből. 

Most, amikor a Covid-helyzet nyomán hullámról hullámra egyre szélesebb körben előtérbe került az otthoni munkavégzés, a kertünk válhatott a „hómofisszá”, és ilyenkor lehetett átérezni igazán, milyen végtelenül gazdag az élet körülöttünk, még a közvetlen környezetünkben is. Amikor a wifi hatósugara adja karanténunk határait, és amíg az időjárás engedi, kiülhetünk a laptoppal a diófa árnyékába. Miközben adattenger ömlik ránk a gépből, időnként felnézhetünk. Az elénk táruló apró térben is végtelenül változatos formákban jelenik meg az élet. Megfigyelhetjük, hogy a társai körében repedtfazék-hangú szajkó magányában milyen szépen tud énekelni. Elnézegethetjük, ahogy menetrendszerűen megérkeznek az őszapók, és precíz mozdulatokkal csipegetik az apró kártevőket a dióról. A többféle szender pedig úgy röpköd a virágzó ostormén bangita körül, mint kolibrik az orchideákkal teli esőerdőben. Itt élünk egy gyönyörű bolygón, és vágyunk el mégis a sivár Marsra, hogy majd ott folytatjuk, ha már tönkretettük a Földet. De csak a hiányát fogjuk megélni. A világ összes pénzét megadnánk aztán, ha űrturistaként legalább egy hetet újra itt tölthetnénk. Miközben most még egy teljes életnyi Éden adatik meg mindannyiunknak. 

Miért szennyezzük mégis? Miért pusztítjuk ki tevékenységünkkel fajok sokaságát, mielőtt megismerhetnénk? Miért tesszük vészes gyorsasággal lakhatatlanná ezt a páratlan égitestet? Ezekben a napokban, amikor egy láthatatlan vírus újra hazaparancsolhat bennünket, saját kertünkben vehetünk tanulságos leckéket a természettől. Rádöbbenhetünk, hogy mi mindent nem vettünk észre eddig, és akaratlanul is mennyi pusztulást okoztunk. Ha elénk raknák a listát, hogy csak autózás közben milyen sok védett bogáron, csúszómászón, cickányon, sünön, milliónyi apró állaton hajtottunk át életünk során, mennyi madarat csaptunk el, mennyi méh végezte a szélvédőnkön, megdöbbennénk. A légszennyező, üvegházhatású kipufogógázokról nem is beszélve. Ugyanígy, ha látnánk, miként járulunk hozzá magunk is a bolygót ellepő mikroműanyag visszafordíthatatlan károkozásához. Hosszan sorolhatnánk a klímaváltozást okozó emberi hatásokat.

A Föld védekező mechanizmusa, immunrendszere eközben vajon aktiválódik ellenünk? Időnként felnézünk a képernyőről a kerti hómofiszban. Már az eget sem rajzolja be kondenzcsíkok kusza sokasága ugyanúgy, mint pár hónappal ezelőtt. A repülők nagy részét földre kényszerítette a parányi vírus. Hosszú idő után ez az első gép, ami áthúz fölöttünk. Kik ülhetnek rajta végig maszkban, a karantént is vállalva akár, ha megérkeznek? Mire gondolhatnak? Hova sietnek?