Szeretem az életet, álmodozom...

Lassan három éve, hogy 84 éves korában meghalt az édesanyám. Egy hónap múlva az öcsém is elment... Négy fiútestvér közül én vagyok a legidősebb. Akkor 55 éves voltam. Még abban az évben, július 11-én egy szép nyári napon dél körül rettenetes hidegrázás kapott el. Hányás, magas láz, verejtékezés. Ez a kínlódás fél óráig tartott. Estére a szörnyű tünetek megismétlődtek. A feleségem falfehéren azt sem tudta, hogyan segítsen. Fél óra múlva enyhültek a panaszaim. Nyolc óra múlva minden kezdődött előről: hasgörcsök, láz, hányás, verejtékezés. Gondoltam, majd elmúlik. A lányom erélyes és kedves unszolására a vőmmel együtt orvoshoz vittek. Akkor már 5 kg-val könnyebb voltam. Az orvos azonnal kórházba utalt, ahol megműtöttek. Azt mondták, hogy vakbélgyulladásom volt. 14 nap múlva hazaengedtek a dunaszerdahelyi kórházból. Hiába ettem a sok finomságot, csak fogytam, fogytam: 74 kg-ról 61 kg-ra. Gyenge voltam, úgy vonszolt a feleségem és a lányom. Ismét bevittek a kórházba. Az orvos, aki megműtött, nagyon kedves volt hozzám, és az onkológushoz küldött. A feleségemnek elárulta, hogy olyat még nem látott, mint akkor, amikor megműtött. Beutalt Pozsonyba a Nemzeti Onkológiai Intézetbe. Mindenféle kivizsgáláson mentem keresztül: röntgen, ultrahang, CT. Megállapították, hogy vékonybélrákom van. Három nagy daganat van a beleimen. Közölték velem: csak egy lehetőségem van: egy új gyógyszer kipróbálása. Jelenleg is naponta 400 milligrammot szedek belőle. A világ számos országában tesztelik ezt a viszonylag új szert. Jól választottak az orvosok, mert a gyógyszer bevált. Azokat a fájdalmakat senkinek nem kívánom, amiket átéltem! Leírni nem lehet, mekkora segítséget nyújtott a feleségem, a lányom, a 11 éves unokám és a vőm. Hozzásegített a gyógyuláshoz, hogy betegségem alatt egy aranyos kislány unokám is született. Novemberben lesz kétéves. Egy rákos betegnek a család valóságos gyógyulást jelent. Visszaszedtem a leadott kilóimat, jól érzem magam, havonta ellenőrzésre járok Pozsonyba. Örök hálával tartozom az orvosoknak, dr. Tomáš Mináriknak és a nővérkének, Janának. Hetente 15-20 kilométert kerékpározok az unokámmal, nyáron sokat úsztam, és újra szeretem az életet. Nem hiszek a csodákban, de a szakorvosokban igen. Már a halálomon voltam. Tudom, sokan vannak ilyen helyzetben. Nekem nagyon sokat segített a hit, a társaság és főleg az együttérző család! Újra álmodozom!

Több mint két éve rendszeresen járok ellenőrzésre. Nagyra értékelem az ottani orvosok, nővérkék magatartását. „Dobrý deň, ako sa máme?” – így fogadnak, ami nagyon jólesik. Bármilyen szomorú is az én esetem, szívesen járok oda, mert tudom, hogy figyelnek és vigyáznak rám. Csak a CT-vizsgálatot nem kedvelem, de tisztában vagyok vele, hogy szükséges. Eleinte gyakrabban, most már ritkábban felhívnak, érdeklődnek hogylétem felől, elámulok ezen a gesztuson, nagyon jólesik.

Mint már említettem, rendkívül fontos számomra a család. A feleségem mindig kedveskedik valamivel, új cipőt, nadrágot, inget, kabátot, déli gyümölcsöt vásárol nekem. Foglalkoznak velem, s ez jó érzés.

Arra biztatok minden súlyos beteget, hogy higgyen a veszedelmes kór legyőzésében. Higgyen az őket kezelő orvosokban, nővérekben, a családban, hiszen mindenki jót akar.

A szerkesztőségnek is nagyon köszönöm nem mindennapi törődését. Értékelem, hogy foglalkozik az ilyen, sokszor kilátástalan helyzetekkel! Köszönöm. Ezzel a betegséggel az ember ne maradjon magára. A jó környezet, az erdők, folyók, fák, madarak elterelik a figyelmet a betegségről. A zene is sokat segít. Olyankor elerednek a könnyeim, utána pedig szinte megújulok. Sokat olvasok… és újra álmodozom…

Remélem, történtemmel másoknak is segítettem. S ha valaki többre kíváncsi, és fel akar keresni, szívesen látom. A címemet megtalálja a szerkesztőségben. (h)