Szerelem, amely fáj

Váratlanul telefonon hívtak. A vonal végén magabiztos férfihang, bemutatkozás, kérdések, feleletek és elhangzott az ajánlat: találkozzunk. Igent mondtam, izgultam, mert amióta gyász szállt a házunkra, meg sem fordult a fejemben, hogy találkára menjek egy férfival. Három nap múlva eljött a várva várt pillanat. Találkoztunk. Kellemes pillanatok, szemtől szemben a nagy Ő-vel, mert számomra örökre ez marad. Néhányszor találkozgattunk. Nagy tisztelettel viseltetett irántam, amit a mai rohanó világban nehéz elképzelni. Mindent megbeszéltünk.

Velem ekkor történt a baj: én hamar elárultam érzéseimet, amit ő mosolyogva elfogadott, és csak annyit mondott: hiszen ez jó dolog, mire én: a szerelem öl, butít és nyomorba dönt. El is butított rendesen, mert egy hétvégi találkánk nem jött össze. Sem este, sem másnap délig nem hívott. Mivel féltettem, és féltem még ma is, felhívtam és mondtam, hogy megyek. Mivel választ nem kaptam, gondoltam, ez beleegyezést jelent. Autóba ültem és felkerestem. Nem tudom, hogy örült-e, de az utolsó ölelés erejét még ma is érzem. Sosem felejtem el. Nem adom fel, az egész világ előtt kijelenteném, hogy szeretem. Sosem hittem volna el, ha nem élem át ezt az érzést, „szerelem első látásra”. Nemcsak szerelmet, hanem energiát is át kellett, hogy adjon, mert azóta nagyon sokat szenvedek, de a szívemben még mindig ott van. Ha elolvassa a soraimat, biztosan magára ismer. Felnézek rá, mert okos, magabiztos. Csak annyit még, hogy „Ne hagyd el soha azt, ki téged szívből imád”.

Bízom benne, hogy majd megbocsát. Nem tudta elviselni, hogy én is szeretnék bizonyítani, hogy tűzbe mennék érte.

Katalin