Öt tibeti a mindennapi társ

Azt meg sem kellett volna kérdezni, ki vigyáz az egészségére, de tudván, hogy a családban van még egy orvos, a fia, ezért nem tűnik olyan hiábavalónak a kérdés. Bizonyítékként szétcsomagol egy papírszalvétát. A szójalecitint én is fölismerem, a C-vitaminban és a cinkben ő is biztos. „Korosabb embereknek már szükségük van ilyesmire” – nyomja meg az első szót, pedig nemrégi jubileumához, úgy, ahogy egy hölgy esetében dukál, mindenki további kellemes „ifjúkort” kívánt.

„Azért én sem vagyok teljesen rest” – tereli helyes kerékvágásba a dolgot, mielőtt azt a benyomást keltené, hogy elhanyagolja magát. Az ő tisztségében ez visszás is lenne. Olimpiai funkciója mellett ő a hazai atlétika első hölgye, tehát sportlady a javából – éveken át főiskolai tornatanár is volt, s még előtte élsportoló, ráadásul bajnok. A hatvanas években a magyarul is kitűnően beszélő kassai magasugrót Mária Faithová néven ismerte a sportvilág: 1969-ben az athéni Eb-n 183 cm-rel nyert bronzérmet, 1976-ban a montreali olimpián, akkor már férjes asszonyként, csak hajszállal csúszott le a dobogóról. Akkori 189 centiméterével manapság is megállná a helyét.

Ma már nem ugrál (legföljebb toporzékol, ha földühítik). Annak idején, amikor még Károlyfaluban laktak, 140 lépcsőt futott végig, a Rókavölgyben három kilométeres távot, de ez már a múlt, legföljebb egy kis gyaloglás jöhet számításba. „Az öt tibeti gyakorlatot, amit tíz esztendeje kezdtem, hogy küldöttségvezetőként túléljem az atlantai olimpiát, némi kihagyással ma is folytatom. Közben megtanulja az ember a helyes lélegzést, a lazítást, s a jógával pedig az önfegyelmet. Az olimpia előtt a diétát is pontosan megtartottam, le is fogytam tizenöt kilót.” Ma is van néhány kötöttség: „Nem eszem kenyeret, sem rizst és krumplit, a húshoz csak zöldséget, s édesség helyett gyümölcsöt. Ezt igyekszem megtartani, de most, hogy hetek óta ünnepelem a születésnapomat, nem lehet elkerülni az alkoholt, bár igyekszem csak száraz pezsgőt inni, de abban is van kalória. Igyekszem, igyekszem – pöröl önmagával –, de nem teljesen sikerül. Fáj a térdem, vacak a hátgerincem, ezért szobabiciklizem. Még az első térdműtétem után Pöstyénben Horváth doktor utasítására le-föl kerekeztem a Vág mentén.”

Látott már valaki magasugrót, akinek jó a térde, nem fáj a háta? „Nekem is meg kell fizetnem az élsport adóját. A hátgerincbántalmak abból adódnak, hogy a mi időnkben még nem volt a regeneráció olyan szinten, mint ma, legföljebb úszni jártunk, az edzések is mások voltak – a súlyzók nem voltak betekerve, egy vasrúdon volt a nehezék, száz-kétszáz kilóval. Ezzel erősítettünk kétszer-háromszor hetente. A másik probléma meg abból ered, hogy én még hasmánt technikával ugrottam, kezdetben még homokba, egy oldalra, a nyakcsigolyáim teljesen kikészültek. Ez kihat a szemre, zsibbad a kezem, a csigolyáim sincsenek rendben. Igyekszem vigyázni, hogy ne legyek huzatos helyen, ügyelek arra, hol és hogyan alszom, s bár tornázom egy kiló cukorral a fejem alatt, nem ártana még egy kis erősítés, mert ha tolatok, csak a tükörbe tudok nézni, hátra nem tudom fordítani a fejem. (Urbán Klára)