„Napirendem van”

„A jó ég tudja, nem figyel az ember állandóan – legyint. – Hazahozom az üveges sört, nagy ritkán. Ha étterembe megyek, akkor ott csapoltat iszom.” Tizennegyedik éve él egyedül, a vakáció alatt és hétvégeken a saját főztjét eszi, tanév közben eljár a nagykaposi mezőgazdasági középiskola étkezdéjébe, az közelebb van, mint a gimnáziumi, ahol hosszú éveken át tanított. „Sajnos, erre is rákényszerültem. Szegény feleségem, amikor már betegeskedett, itt-ott néhány fogást megmutatott, elmagyarázott, valamit megtanultam, de amit nem, megkérdezem az asszonyoktól.”

Tavaly ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, de nyugodtan letagadhat belőle. „Néha jól esik egy kis füstölt szalonna. Valamikor faluhelyen vettem, az sokkal jobb volt, mint amit a piacon kapni. Én úgy gondolom, nem jó nagyon összpontosítani arra, hogy minden klappoljon. Az a természetes, hogy az ember egyen mindent, ha étvágya van. Egy a lényeg, s ebben igazat adok az orvosoknak, hogy nem szabad túltömnünk magunkat.”

Igen ám, de az ember fegyelmezetlen lény. Édesapám, aki világéletében szikár volt, úgy tartja, az evésből az a legjobb, amikor eszünk. „Hát igen, ez az élvezetek legnagyobbika. Én tudom azt is, mi az éhség, öt évig orosz fogságban voltam, s az volt a fő kérdés, hogy mivel tömjük meg a hasunkat. Ahogy Illyés mondja, az, aki nem élte, az nem érti meg, mi az, mert az, hogy éhes vagyok, valóban nem az, mint amikor nincs mit enni, s megrágná az ember a gyökeret is. Még szerencse, hogy, a kelet-ukrajnai határnál voltam, ott nem voltak olyan primitív körülmények, mint egyesektől hallottam, amikor anyagot gyűjtöttem élményeim megírásáshoz.”

Édesapám is megjárta a poklot – csaknem négy évig –, de neki, a tanár úrhoz hasonlóan, szerencséje volt – túlélte. Hálát adhat az Istennek, hogy krónikus reumatikus és ízületi bántalmakon, némi emésztési problémákon kívül komolyabb nyomot nem hagyott. „Én a skorbut nyomait fedeztem fel, ínyvérzést meg gyors foghullást. Öt évig nem táplálkoztunk úgy, ahogy kellett. Hát, a jó ég tudja, sokszor eltöprengek, meg a barátokkal is néha elbeszélgetünk, hogy, idézőjelben mondva, talán volt az egésznek valami jó oldala is.”

Fiatalon ő is élte a falusi srácok életét. „Mindenütt volt egy futballcsapat, még Iskében is, pedig az a kisközségek közé tartozik. Összeverődtünk vasárnaponként és játszottunk a szomszéd falvakkal, versenyek akkor nem voltak.” Bevallom, bennem nem sportos emberként maradt meg a kép egykori magyar, német és orosz tanáromról. Inkább könyvvel a kezében, az irodalmi körök meg szavalóversenyek híveként. Ezért lepett meg, amikor ottjártamkor arról értesültem, hogy nagyokat biciklizik, sétál, egészségesen él. „Gondolom, hogy ez ösztönszerű dolog, az ember odafigyel magára, hogy ne legyen túl nagy a térfogata. Ha valami jelzést kap, próbál rá magyarázatot keresni, orvoshoz menni. Néhány éve értágító gyógyszereket szedek, ötfélét is, havonta kiíratom a körzeti orvossal. Viszont van egy állandó napirendem, ezt ritkán változtatom meg, csak ha valami rendkívüli történik. Napi rendszerességgel körülbelül mindig ugyanazokat a dolgokat végzem – a reggeli felkelés után évek óta, talán húsz-harminc éve, tornázom. Értsd ezt úgy, hogy megmozgatom a testemet, a végtagjaimat. Megfigyeltem annak idején, még a nyugdíjas kor előtt, hogy ha anélkül indulok el, bizony nehezebb a mozgás. Azóta reggelente kicsit ugrálok, átmozgatom a testemet. A tisztálkodás után reggelizem, s amióta nyugdíjas vagyok, délelőtt olvasok egy keveset, átnézem a napi sajtót, ha akad valami, bemegyek a városba, ebéd után lefekszem, egy-egy órát alszom, vagy legalább pihenek. Délután, s ez a lényeg, a kertben dolgozom két-három órát, néha egyet, mikor mennyi időm és kedvem van. Két-három ár a kert, s ebben kora tavasztól késő őszig motoszkálok. Én azt élvezem, főleg tavaszszal, amikor nőni kezdenek a növények. Ősszel és télen is, ha esik a hó, minden nap teszek egy jó nagy sétát. Azelőtt biciklin jártam, Vaján fele, ki a Latorca-partra. Három éve a Tátrában elestem, eltört a sípcsontom, azóta nem ültem biciklire.”