Milyen a narcisztikus személyiségzavar?

Annak érdekében, hogy a betegek megbirkózzanak szégyenérzetükkel, védekezésként saját érzéseik másokra való kivetítését, az ellentámadást, mások okolását használják, illetve mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák maguknak különleges mivoltukat. A narcisztikus embereket általában kora gyermekkorukban éri a sérülés, mely az egészséges énkép kialakulását gátolja. Valószínűleg azt éreztették velük, bármit is tesznek, nem elég jók, alkalmatlanok. Bárminemű kritikára, tiszteletlenségre túlérzékenyen, időnként dühkitöréssel reagálnak. Leginkább azok lesznek ezeknek a kitöréseknek a szenvedő alanyai, akik a legközelebb állnak hozzájuk, együtt élnek velük, hiszen a narcisztikus személy mindenkitől, de leginkább tőlük várja el mindazt a szeretetet, melyet gyerekkorában nem kapott meg. Házastársukkal, gyermekeikkel elhitetik, hogy nem elég jók, értéktelenek, így vetítve a körülöttük lévőkre saját érzéseiket. Másik fontos jellemvonásuk, hogy szörnyen arrogánsak, önelégültek és látszatra nagyon magabiztosak. Ez mind a védekező mechanizmusuk része. Magukat különlegesnek tekintik, és úgy érzik, csak más hasonlóan tehetséges emberek képesek megérteni őket, vagy kapcsolatot kialakítani velük. Folyamatosan úgy érzik, hogy nem kapják meg az őket megillető figyelmet és tiszteletet, mindezt pedig azzal magyarázzák, hogy a többiek túl buták és tudatlanok ahhoz, hogy őket elismerjék. Sokszor irigyek másokra, akikről azt hiszik, többet kaptak az élettől, noha szerintük ők sokkal inkább megérdemelnék. Gyakran fantáziálnak sikerről, hírnévről, ismertségről, mivel szükségük van arra, hogy így töltsék ki a lelkükben keletkezett érzelmi űrt, vagy tereljék el az elégedetlenségérzetükről a gondolataikat. A másik ember csak addig fontos a számukra, amíg az pozitív hatással van rájuk. Ez lehet akár úgy, hogy valamilyen pozíciót köszönhetnek neki, vagy csak egyszerűen csodálja a narcisztikus beteget. A lényeg, hogy ismételten csak róluk szóljon a történet. A narcisztikus betegek védelmében, illetve annak érdekében, hogy terápián együtt lehessen dolgozni velük, sosem szabad elfelejtenünk, hogy a viselkedésük az alacsony önbecsülés és a túlzott önmegvetés eredménye. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy mindez a védekező mechanizmusuknak köszönhetően gyakran rejtve marad, és hosszú időbe telik, míg olyan terápiás légkört sikerül kialakítani, ahol eléggé biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy igazán megnyíljanak.

(webbeteg)