„Még járok, lélegzek, élek – s ez csodálatos!”

Azért valamivel gömbölydedebb, mint harminc éve, amikor az Európa-bajnokságon győztes csehszlovák válogatott egyik gólját lőtte. Pedig még ma is kergeti a labdát, igaz már rég nem játékosként. Volt a bajnok Sparta Praha edzője is, jó egy éve még Panenkával együtt a prágai Bohemians csapatát irányította, aztán, hogy onnan kidobták őket, nagyot váltott – az egykori nagyszombati focista pénzügyi tanácsadóként működött s ma is azt teszi, bár nemrégiben újra visszahívta a prágai klub. Eljár azoknak az ellenfeleknek a meccseire, akikkel a Bohemians a következő fordulóban megmérettetik.

„Kilencven kilót nyomok, annak idején azért könnyebb voltam – ismeri el, de saját maga megnyugtatására hozzáteszi: – ötvenkilenc éves vagyok, azért ma már minden más.” Pedig ma is kergeti a labdát, nemcsak a bőrt... Jóval kisebbet és kisebb pályán is: „Heti két alkalommal kijárok teniszezni. Ez amolyan presztízskérdés Tonda Panenkával, ráadásul pénzdíjért is folyik a csata, ötszáz korona a tét. Ha nullára vernek, akkor ezer koronát kell fizetni, no meg az ebédet és a pályadíjat is a vesztes állja. Ingyen már nem rohangálok, csak fogadásból. A hétvégeken meg gyakran játszok focitornát. Most épp a Bohemians csapatával, másnap meg az Amfora színeiben.”

Belgiumból visszatérvén 1984-ben kezdett edzősködni, s ez az időszak nem volt könnyű. „Megszoktam az állandó tréninget, s egyszeriben ott álltam a pályán lassan, mint egy néző. A felkészülés, az edzőtáborok során utasításokat osztogattam, s jómagam nem sokat mozogtam, pedig eleinte nagy volt a kényszer, magam is mozdultam a labdára.” Persze, azért egy élsportoló sem angyal, az sem él mindig a legszigorúbb szabályok szerint. Egyesek bevallják, mások mesélnek... Dobiáš az előbbiek közé tartozik. „Mi is megszegtük hébe-hóba a rendeleteket, de pontosan tudtuk, mikor szabad és mikor nem. A mérkőzést megelőző napon szóba sem jöhetett, három-négy nappal előtte megittunk egy söröcskét, vagy egy pohárka bort, de aztán böjtöltünk. Ha dorbézoltunk volna, nem bírtam volna ki tizennyolc éven át a pályán.”

Érdekesebb lenne kamerával figyelni, mi történik tizennyolc év után... De ettől sem ijed meg. Azt mondja, most már eljutott oda, hogy örül, ha ízlik a kaja-pia. „Ha nem ízlik, az már rossz jel. Ezért nem is titkolom, hogy szívesen megiszok egy söröcskét, itt-ott egy jó whiskyt, vagy egy pohár pezsgőt, de tudom, hogy mikor engedhetem meg magamnak.”

Az élsport az ő szervezetén is nyomot hagyott. „Porcleválás, törött boka, Achillesín-műtét, sajgó gerinc – éjszakánként mindenem fáj. Amikor évente kilencven meccset játszottunk, nem gondoltunk arra, hogy egyszer megöregszünk, nem kíméltük magunkat. Hajtottunk a pályán, igyekeztünk kiadni magunkból mindent, mi ezt így szoktuk meg, nem is tudtuk másként csinálni. Ma sokkal jobban törődnek a játékosokkal, mint a mi időnkben, mégis gyakoriak és még komolyabbak a sérülések. Nem tudom, a sokkal nagyobb terhelés az oka, vagy mi a csoda, de mi ehhez képest, még jól megúsztuk. ĺgy aztán lekopogom: még járok, lélegzek, élek. S ez csodálatos!” (Urbán Klára)