Háromszázöt öltés...

„Fiatalon nem volt ilyesmire időm – árulja el, miért adta fejét a táncra. – Két, néha több sportot is űztem, s ezek közben azért megtanultam valamit, amit másutt is hasznosítani tudok. Nem is szólva arról, hogy sportoló koromban meglehetősen egyhangú volt az életem – nem kártyáztam, nem jártam kocsmába.” „Azért a lányok után igen” – súgom neki. Ujjával megfenyeget: „Vigyázat, a lányok jártak utánam... Mi más környezetben nőttünk föl, nekem fontos volt, hogy másokkal egyenrangú legyek. Igaz ugyan, hogy hokiztam, de ügyeltem arra, hogy tanuljak is. Már egész fiatalon megfordult a fejemben, mi lesz, ha megsérülök. Elvégeztem a közgazdasági főiskolát, s később edzői diplomát is szereztem...”

A hatvanas évek elején súlyos sérülést szenvedett. Egy év múlva tért vissza, később Európa legjobb jégkorongozója lett. A betegsége alatt – a svédek elleni mérkőzésen – egy kemény belemenés után eltörött a bordája, ez átszúrta a tüdejét, de egy hétig nem figyelt rá, játszott tovább, és fertőzést kapott. „Háromszázöt öltés van a testemen, hét komoly műtéten estem át, nyolcszor volt eltörve az orrom. – Felhúzott szemöldököm láttán sietve folytatja: – Ezt mind a jégen szereztem. Kétszer operálták a jobb vállamat, egyszer a balt, a könyökömet, hadd ne mondjam tovább... A mi időnkben sokkal veszélyesebb volt a jégkorongozás, mint manapság. Ma kitűnő a szerelés, megvédi a játékost, bennünket semmi nem óvott, mert olyanra, ami akkoriban jó volt, nem volt pénz. ĺgy aztán tűrtük a fájdalmat – és szenvedtünk. Nekem az volt a szerencsém, hogy erős a természetem, ezt a szüleimtől örököltem.”

„Az erős akarat nagyon fontos, mondja, s talán ugyanennyire az ember környezete. Nekem is rendbe kellett raknom a fejemben sok mindent. Azok közül, akik valaha isteni tehetséggel bírtak, később többen elbuktak. Én e tekintetben sokat köszönhetek a családomnak. Azután, hogy másodszor nősültem, tanultam meg sok mindent, a feleségem sokat segített, hogy átverekedjem magam a nehézségeken.”

Testben és lélekben megerősödött, de azt nem tagadhatja, hogy a sérülések mégis csak hagytak nyomot. Csakhogy egy igazi hokistának ezzel meg kell birkóznia. „Igyekszem nem gondolni rá. Például, ha fel akarom venni a zakómat, a vállam tiltakozik. A táncversenyen folyton azért bírált a zsüri, hogy nem emeltem fel a karomat, aztán mondtam is nekik, hogy emelném én, de nem megy.”

Az erőnléttel nem lett volna nagyobb gondja, a tánc közben előjött viszont sok-sok régi nyavalya. „A táncban rengeteg olyan mozgás van, ami a sportban nincs. Például a tangónál, ahol a fej ide-oda mozog, csakhogy az enyém nem mozgott. Egy kezelés közben jöttek rá, hogy el volt törve az ötödik gerinccsigolyám, s ez csak utólag derült ki. Eddig csak arról tudtam, hogy a harmadik és a negyedik volt sérült.”

Érdekes, hogy a hokinál nem zavarta, vagy inkább nem vett róla tudomást. Azt mondja, főleg ősszel és tavasszal érzi úgy, mintha minden sérülés egyszerre újulna ki. Amikor már nem bírja, bevonul a kórházba. Hála orvosának, no meg a gyógyszereknek már megint legénykedik. Ha rosszul áll a szénája, irány a gyűgyi fürdő.

Azt, hogy a koleszterinszintje magas, csak unszolásra vallja be. „Szeretem a hasam, megeszem, ami ízlik. Ami pedig a magas koleszterinszintet illeti, fiatal koromban is magas volt.”

Hogy ez így van-e, vagy sem, nem kutattuk. De az tény és való, hogy a táncos lábú hokista félévenként eljár az orvosi vizsgálatokra, ahol tetőtől talpig megvizsgálják, ha tetszik, ha nem tetszik neki. Erről kapitányos felesége gondoskodik...